Felszállni vagy magunkba szállni

Régi álmom vált valóra, amikor nemrég a tengerentúlra utazhattam. A hosszú repülőút során jócskán volt időm gondolkodni, úgy is mondhatnám – magamba szállni.

Ott fent, a levegőben olyan parányinak érzi magát az ember, és egyben különleges teremtménynek is, aki annak ellenére, hogy nincs szárnya, mégis képes szabadon szárnyalni, mint a madár. Ezt a különleges időt valami hasznos dologgal szerettem volna eltölteni, de a kíváncsiságom, s talán a fáradtságom ezt nem engedte.

Lefoglaltak a körülöttem zajló események, a más-más nyelvet beszélő és kultúrájú emberek élettörténetei. Bevallom, az út elején a hatalmas repülőn igazi bábeli zűrzavarban éreztem magam. Aztán megpróbáltam kizárni egy-egy hangot és mindig csak egy dologra összpontosítani.
Volt ott gyermekekkel menekülő anyuka, fiatal nő, idős bácsi, gazdag vállalkozó, elcsukó hangon beszélő elhagyott feleség, boldog nászutas pár és még sorolhatnám. Egy közös volt bennük aznap: az úti cél.

Aztán nem a turbulencia miatt, de beleremegtem a felismerésbe: egyformák vagyunk és mégis különbözőek. De rájöttem arra is, hogy nem számít az éppen aktuális élethelyzetünk, vagy az, hogy más nyelvet beszélünk. A leglényegesebb dolog, hogy emberek maradjunk mindenkor.

Jó példa volt erre, hogy a repülőúton folyton síró gyermek szüleit nem támadták, hanem mindenki segíteni próbált a kicsi megnyugtatásában. A leszállást követően pedig vettem egy nagy levegőt, s boldogan nyugtáztam – még nem veszett ki az emberség az emberekből.