Óvónőnek lenni nem gyerekjáték

Ahogy a nyári vakáció véget ér, és beköszönt a szeptember, a gyerekek és a szülők életében egy új fejezet kezdődik. Sokan szorongással kezdik meg az új nevelési évet, mert félnek az új dolgoktól, némelyek meg alig várják, hogy az életük új irányt vegyen. Az óvoda- és iskolakezdést én mindig különleges időszakként éltem meg, ugyanis úgy gondolom, hogy tele van izgalommal és lehetőségekkel.  

Örömmel emlékszem vissza a saját óvodás éveimre, hiszen csak jó emlékeim vannak, ha arra az időszakra gondolok. Ma édesanyaként pedig mondhatnám újraélem azokat az éveket. Ugyanis gyermekem óvónőit látva néha felvillan a szemem előtt egy-egy szép emlékkép, vagy éppen csintalanság. A gesztusaik, a hanghordozásuk nyugalmat áraszt. Kedvességük és az elhivatottságuk a szakma és a gyerekek iránt tiszteletre méltó. Már a megjelenésük és a kisugárzásuk is bizalmat ébreszt bennem – ami őszintén szólva nagy dolog, mert az aggódós anyukák csoportját erősítem.  

Ilyenkor úgy érzem, hogy az „óvónőséget” nem lehet megtanulni, erre a hivatásra születni kell. Mert valljuk be, kisgyermekekkel foglalkozni nem mindig könnyű, és a kicsik sokszor igazi kihívás elé állítják a legkiválóbb pedagógust is. Néha komolyan mondom, elámulok az óvónők türelmén, mert bizony az ovisok rendszeresen tesztelik az óvodapedagógusok türelmét. Vannak napok, amikor néhány gyerkőc túlságosan fáradt, éhes, vagy csak nem érzi jól magát, de nekik akkor is a legjobb formájukat kell mutatniuk, és nemcsak a gyerekekkel kell türelmesnek lenni, hiszen sokszor a szülők is nehézségekbe ütközhetnek. 

Gondoljunk csak a beszoktatásra, amikor a szülők is sokszor félnek az új élethelyzettől, vagy a munkahelyi bejárásra. Másoknál esetleg családi feszültségek, anyagi gondok is előjöhetnek. Úgy hiszem, hogy nagy elhivatottsághoz van szükség ahhoz, hogy valaki ezt a pályát válassza.