Zászló a szívben

Látja az ember, hogy Magyarországon tömegesen szaladgálnak báránybőrbe bújt emberek, miközben minden tettük a farkasokat élteti. Néha a szavak is, de azokon vastagon csorog a méz.

Nem tudom, hogy ők maguk tisztában vannak-e azzal, hogy a tökéletesnek hitt álca teljesen átlátszó.

Átsejlik rajta minden ordas gondolat. Másmilyen pedig kevés akad.

Gyakran eltűnődtem, hogy ezt a jelenséget miként lehet megragadni a gyökerénél. Hogyan értelmezzük azt, amikor valaki nevetségesnek állítja be egy nemzet kulturális hagyományait és azok ápolását? Amikor évtizedeken át végzi szorgos aknamunkáját, hogy egy nemzet történelmének minél több emlékét és alakját hiteltelenítse el? Amikor maga árusítja ki és építi le az egészségügyet, majd utána toporzékol, hogy lám, micsoda gondok vannak? Amikor fáradhatatlanul igyekszik iskolákat bezárni, gyermekeinket hülyének megtartani, majd tüntet, hogy óriási bajok vannak az oktatásban? Amikor Európába rohangál és saját országát jelentgeti fel? Amikor összevissza hazudozik rühös betegekről, sokéves műtéti várakozásról, térfigyelt, kirúgott polgármester-jelöltről és megannyi másról?

Lehet erre súlyos szavakat is találni, de a mélyben rejlő lényeget egyik sem tárja fel.

A megoldást egy székely embertől hallottam a tévében. Magától értetődő módon, egyszerűen fogalmazta meg: „Minden azon múlik, hogy az ember szívében milyen zászló lengedez.”

A szívben lengedező zászlót ugyan senki sem láthatja, és ha a szavak nem is, a tettek mindent elárulnak.