Százötven éve szentesítette az uralkodó a nemzetiségi egyenjogúság törvényét

Amint arról gróf Andrássy Gyula miniszterelnök a magyar országgyűlés képviselőházát 1868. december 7-én értesítette, az uralkodó az előző napon, több másikkal együtt A nemzetiségi egyenjogúság tárgyában címet viselő 1868. évi XLIV. törvénycikket is szentesítette, így annak aznapi képviselőházi és főrendiházi kihirdetésével immár visszavonhatatlanul törvényerőre emelkedett a 29 paragrafusból álló részletes jogszabály – emlékeztet a Magyar Hírlap csütörtöki számában megjelent írás, amelyet a VERITAS Történetkutató Intézet tudományos munkatársa, Lajtai L. László jegyez.

Hosszú és rögös út vezetett e százötven évvel ezelőtti ünnepélyes pillanatig. Annál is inkább, mert a végül szentesítést nyert törvénynek az előkészítése is évekig húzódott, sőt majdhogynem végleg ad acta került.

Az úgynevezett „nemzetiségi kérdés” átfogó jogszabályi rendezésének hátterében természetesen az a kijózanító erejű tapasztalat állt, amelyet klasszikus tömörséggel gróf Teleki László (az idő tájt Magyarország párizsi követe) az alábbiképp summázott az 1849. május 14-én kelt, Kossuth Lajosnak címzett nevezetes levelében: „Nemcsak Austria halt meg, hanem Szent István Magyarországa is”.

Teleki e helyütt papírra vetett gondolatait leginkább „a jövendőbeli dunai confederatio” nagy ívű tervezetének kifejtése miatt szokás idézni, amelyet ötletadója az akkor de facto végleg részekre hullani látszó Habsburg Birodalom demokratikus kihívójaként és legyőzőjeként képzelt el a középpontjában Magyarországgal, a Baltikumtól a Fekete-tengerig nyúlva.

A kiegyezés útján

A Duna-menti népek konföderációja azonban sem 1849-ben, sem az európai erőegyensúly következő megrázkódtatásai idején, 1859–61-ben és 1866-ban nem jött létre. Helyette az eltelt bő másfél évtized alatt különféle centralizációs és reorganizációs terveket kipróbáló és többszörös katonai vereséget elszenvedő, a német egyesítésből pedig végérvényesen kiszoruló birodalmi vezetés egyfelől, másfelől pedig a kivéreztetett és anyagi nehézségekkel terhelt magyar politikai vezetőréteg többsége, mint az közismert, a politikai kompromisszum, azaz a megegyezés útját választotta. Amit azonban egyik kiegyező fél sem hagyhatott 1848 után immár figyelmen kívül, az a „népek tavaszának” talán legfontosabb hozadéka volt. Nevezetesen

a polgári szabadságjogok kiterjesztése mellett és következtében elemi erővel felszínre törő nemzeti emancipáció követelése, amelynek dilemmáival a multietnikus összbirodalom és a modern nemzetállammá válni kívánó, ám az előbbihez viszonyítva alig kevésbé vegyes népösszetételű Magyarország vezetőinek egyaránt szembe kellett néznie.

Az előbbi irányítói 1848–49-ben természetesen az „oszd meg és uralkodj” klasszikus birodalomépítési és -fenntartási taktikájához folyamodva a magyar korona országaiban szították és támogatták, míg a Lajta túlpartján kíméletlenül elfojtották a szeparatizmust, a magyar forradalom leverése után pedig a Gleichberechtigung jelszavát ideiglenesen kirakatba téve rövid időn belül áttértek a birodalmi centralizáció modern kiadásának megvalósítására a nemzetiségeknek „azt adva jutalmul, amit a magyarok kaptak büntetésül”.

A magyar politikai vezetőréteg ugyanakkor 1848 tavaszán még nem érzékelte, illetve amennyiben igen, nem tartotta sürgetőnek a nem magyar ajkú néptömegek – mai szóhasználattal élve – kollektív jogokban részesítését,

miközben pillanatok alatt nyilvánvalóvá vált számára, hogy a birodalom eszközként használja őket a magyar politikai törekvések megbénítására. Nyílt szakadásra és etnikai polgárháborúra azonban lényegében ott került sor, ahol a felingerelt néptömegek mögött reguláris osztrák katonai alakulatok sorakoztak: a később Szerb Vajdasággá alakított Délvidéken és Erdélyben.

Ismerve az országnak a magyarság gondolkodói számára a reformkor óta elbátortalanodásra okot adó nyelvi–etnikai adottságait (a magyar ajkú népesség még a társországok nélküli országterületen is kisebbségbe került) mégis reménykedésre adott okot, hogy országrésznyi nem magyar ajkú tömblakosságú területek is hűségesek maradtak a forradalmi magyar kormányhoz. (Nem beszélve a népképviselők és katonai vezetők sorának anyanyelvéről, illetve származásáról, amely kapcsán elég csak az aradi tizenhárom példájára utalni.)

Többségi álláspont

Mindezeket figyelembe véve korántsem meglepő, hogy az első mindhárom népképviseleti országgyűlés napirendjén szerepelt a nemzetiségi kérdés „megoldása”, átfogó jogszabályi rendezésével ugyanis különböző mértékben és eredményességgel, de 1849-ben, 1861-ben és végül 1866 és 1868 között is megpróbálkozott a magyar törvényhozás.

Jogszabályt a tárgyban mindenesetre már az első hazai népképviseleti országgyűlés is alkotott, amelynek jelentősége annak ellenére sem méltányolható eléggé, hogy az a hadiesemények miatt már csak országgyűlési határozatként ölthetett formát,

és amelyet a két hétre rá bekövetkező katonai vereség az ország politikai önrendelkezésével és területi integritásával együtt szintén maga alá temetett. Az olykor „első nemzetiségi törvényként” is emlegetni szokott, 1849. július 28-án Szegeden elfogadott képviselőházi határozat persze egyfelől még inkább tekinthető a hadiesemények diktálta kényszer és az akut politikai szövetségkeresés eredményének (lényegében a néhány nappal korábbi, Kossuth és Bălcescu-féle megegyezéshez kapcsolódó magyar–román békeegyezményben foglaltak általánossá tétele, az ország teljes lakosságára vonatkozó kiterjesztése volt), másfelől pontosan a bekövetkező katonai összeomlás számlájára írandó, hogy számottevő hatása már nem is lehetett.

Precedensteremtő ereje azonban kétségkívül hatott. Mindenesetre 1849-et követően nemcsak a népes és tekintélyes magyar emigráció, de a hazai politikai élet különféle szereplői is komoly ez irányú szellemi erőforrások mozgósításába kezdtek, amint arra a neoabszolutista politikai berendezkedés bukásával a politikai klíma ismét kedvező lehetőséget biztosított számukra.

1861 és 1868 között számos a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában született hazai törvénytervezetről tud a történetírás. Kevésbé ismert, sőt lényegében a kortársak előtt is titokban maradt, hogy az (egyelőre még koronázatlan) uralkodó maga is utasította a hazai kormányzati szervek élén álló konzervatív politikusokat ilyen értelmű törvénytervezet kidolgozására.

Szélesebb nyilvánosságot kapott már az ügy az 1861-es országgyűlésen, ahol Eötvös József kezdeményezésére külön bizottság alakult a törvény előkészítésére, amelynek tagjai végül nem is egy, hanem egy többségi és attól markánsan különböző kisebbségi tervezetet is készítettek, ám végül az országgyűlés idő előtti feloszlatása miatt a megtárgyalásukra nem kerülhetett már sor.

A bő háromesztendősre nyúlt kiegyezési országgyűlésen végül részben hasonló jelenetek játszódtak le, mint az évtized elején ülésezőn, a korábbi hangsúlyok azonban érzékelhetően kiéleződtek, az álláspontok még kiélezettebbé váltak. Ekkor ugyanis három új törvénytervezet került végül a képviselőház asztalára, amely azokat 1868 novemberének utolsó napjaiban heves, ötnapos általános vita során tárgyalta, amelyet egy további egynapos részletes vita, majd újabb egynapos főrendiházi vita követett még. Az ügy súlyát érzékelteti az is, hogy a vitája során 84-en szólaltak fel a két házban, és további 17-en csak az idő szorítása miatt álltak el az álláspontjuk kifejtésétől.

A beterjesztett törvénytervezetek közül az első az 1866-ban újra felálló és nagyjából Eötvös József koncepcióját képviselő bizottságé, a második az azzal alapkérdésekben szembehelyezkedő, két szerb és egy román képviselő nevével fémjelzett kisebbségi javaslat, az utolsó pedig Deák Ferenc egyéni beadványaként az elsőt átfogalmazó és a nevezetes preambulummal ellátó tervezet volt, amely végül az elfogadott törvény alapja lett (néhány apró, de fontos módosítással). A vita ismertetésére természetesen még dióhéjban sincsen itt lehetőség, azt azonban feltétlenül ki kell vele kapcsolatban emelni, hogy

a szembenálló felek két, lényegében összeegyeztethetetlen koncepciót ütköztettek egymással: a nemzetállamét és az etnikai alapú föderációét, amelyek szembenállása már 1861-ben is nyilvánvaló volt, 1868-ra viszont még tovább éleződött.

Deák nem véletlenül hozta vissza a többségi tervezetekből korábban tapintatosan kihagyott deklarálását a politikai tekintetben egységes magyar nemzetnek, míg a kisebbségi javaslat megfogalmazói ekkor már hat „országos nemzet”-et kívántak alaptörvényileg is intézményesíteni saját hivatalos nyelvvel, zászlóval és területi önigazgatással.

A heves vitában, amelyben a kisebbségi álláspont mellett érvelők magasan felülreprezentálták magukat, mindenesetre az is kiderült, és különösen a szavazás kimenetelével nyilvánvalóvá vált, hogy a nem magyar ajkú választókat képviselő, sok esetben magukat sem magyar etnikumúként meghatározó törvényalkotók komoly hányada szintén a többségi álláspont mellett tette le a voksát (szám szerint 267:24 arányban döntöttek Deák javaslata mellett az általános vitán), így a kérdés végérvényesen eldőlt. A kisebbségben maradt, zömmel szerb és román képviselők tüntetőleg kivonultak, és hosszú időre a politikai passzivitás mezejére léptek jobb időkre várva.

Történelmi példa

A törvény gyakorlati alkalmazásának, egyúttal számos pontját tekintve meg nem valósításának és elszabotálásának történetére itt szintén nincsen mód, ahogy átfogó értékelésére sem vállalkozhatom. Azt azonban feltétlenül nyomatékosítani érdemes, hogy

„nemcsak Magyarországon, hanem Közép-Európában is az első hatályos jogszabálygyűjtemény volt, amely a nemzetiségi jogokat egyetlen önálló törvénycikkbe összefoglalva az alkotmány szerves részévé tette”. Ez a tény márpedig önmagában is történelmi jelentőségű és az utókor részéről is elvitathatatlan.

Ha kollektív politikai jogokat deklaráltan nem ismert is el az 1868. évi 44. törvény, a nyelvhasználatban megvalósuló kulturális önrendelkezés lehetőségét – különösen az alsó szintű közigazgatás, bíráskodás és közoktatás terén – mégis garantálta, amivel a nem magyar ajkú közösségek tagjai egyénenként, egyesületek és magántársulatok tagjaként, de különösen a más törvények által is garantált hitfelekezeti autonómiák hathatós közvetítésével változatos módon élhettek, és sokan közülük éltek is.