Papp Elek: „az embernél nincs semmi csodálatosabb”

– Már gyermekkorában is érdekelte a fotózás?
– Körülbelül tízéves koromban kezdtem fotózni. Kaptam egy gépet a szüleimtől, hogy megörökíthessem azokat a kirándulásokat, táborozásokat, melyeken részt vettem. Már akkor érdekelt a technika: hogyan születik a kép. A folyamatát nagy vonalakban ismertem, de mindig rácsodálkoztam, hogy a végeredmény egy tárgyiasult forma. Emellett képzőművészeti körbe jártam Rácz Józsi bácsihoz, akiről galériát neveztek el a nagykőrösi kulturális központban. Jól ment a rajzolás. A képeket egy mappába gyűjtöttem, majd egy költözködés során elvesztek. Nagyon sajnáltam, hogy nem maradt meg a kezem nyoma, de gondoltam, nem baj, majd egy nagy képet fogok festeni, és ehhez gyűjtöttem témákat a fényképezőgépemmel. Gyakorlatilag fotókkal jegyzeteltem. Már ezek a képek is tetszettek, de nem voltak elég tökéletesek. Körülbelül 30 éves lehettem, mikor egy barátom mondta, hogy próbáljam ki a LEICA-t, mely által egy minőségi ugrás következett be. Akkor már minden érdekelt, mindent fotóztam, és az elkészült képeket utómunkával próbáltam feszesebb kompozícióval még érdekesebbé tenni.

– Egyedül sajátította el a fotóművészet fortélyait, vagy volt segítsége?
– Talán negyvenéves lehettem, mikor bejött hozzám Tóth István az optikába, akit az Évszázad Kiváló Fotóművészének választottak 1980-ban. Szemüveget akart készíttetni. Akkor még nem tudtam, ki ő. A vizsgáló térben voltam, és hallottam, hogy az eladó térben nyomatékosan kérte a kolléganőmet, hogy pontosan készítsük el a receptet, melyet a kezében tartott. Elmondta: eddig csak rossz szemüvegeket készítettek neki. Erre behívtam megvizsgálni. Próbálgattuk a lencséket, és elkezdett jobban látni, majd végül úgy látott, ahogy még életében soha. A praxisom során még nem vizsgáltam annyira bonyolult szemet. A három nagy világcég közül csupán az egyik vállalta, hogy elkészíti a szemüvegét. Mikor felvette, nem akart hinni a szemének. Meglátott az üzlet falán egy képet, melyet még Párizsban készítettem a III. Sándor hídról. Odament, megnézte, és kérdezte, hogy van-e más képem is. Megmutattam neki a többit is, és mindegyikhez volt egy-egy kritikai megjegyzése. Majd egy-két hét múlva újra bejött, és elhozta az egyik albumát. Akkor tudatosult bennem, ki is ő. Nagy megtiszteltetés volt. Azt mondta, annyira jó a szemüveg, hogy úgy gondolja, olyan vagyok a szakmámban, mint ő a fotográfiában: a tökéletességre törekszünk. Onnantól kezdve hetente meglátogatott, megnézte az új fotóimat, és mindig volt valami megjegyzése. Jó barátok lettünk. Megfogadtam a tanácsait, és egyszer csak közölte, hogy most már aratni is kellene. Előtte is küldtem a képeimet versenyekre, de a mentoromnak köszönhetően az események felgyorsultak. Amelyik képemre azt mondta, hogy első lesz, hozta is az aranyérmet. Majd a meghívásokat, melyeket ő kapott a nemzetközi szalonoktól, rám ruházta, és én indultam a versenyeken.

– Mely díjaira a legbüszkébb?
– Összesen 58 országban több mint 1250 díjat kaptam. Természetesen mind fontos számomra, de a legbüszkébb talán a mesteremről készített fotósorozatra vagyok, mely Tóth Istvánt ábrázolja munka közben: mikor híres embereket fotózott a műtermében, mint például Deim Pál vagy Simon Ferenc. Párizsban, a Daguerre Szalonban aranyérmet nyert ez a sorozat még a kezdetek kezdetén. A másik különösen kedves díj számomra: évente megrendezik Amerikában a Who''s Who in Photography versenyt, mely az előző év nemzetközi kiállításainak eredményeit foglalja össze, és kategóriánként kialakul a díjazottakból egy rang- és névsorrend.  Aki az első helyet birtokolja, ő az úgynevezett világelső. Ezt hat alkalommal sikerült elérnem.

– Előszeretettel készít portrékat vidéki, egyszerű emberekről. Könnyű őket fényképezni?
– Szophoklészt, az ókori, görög drámaírót idézve: „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb”. Ezt én is így vallom. Főleg az egyszerű ember, aki éli mindennapjait, és a sorsa nyomai felfedezhetőek az arcán. Ahogy a tekintetükben, az idősebbek esetében a ráncaikon keresztül, a hétköznapi környezetükben ábrázolva őket, láthatjuk az egész életútjukat a maga szépségében. Hozzá kell tenni, Magyarországon alapvetően bizalmatlanok az emberek. Gyakran kérdezik: „miért akar engem lefényképezni?”, „mit akar vele csinálni?”, „biztos felteszi majd az internetre”. A másik nehézség, hogy mikor már megegyeztünk, hogy fotózhatom, még egyszer csinálja meg a mozdulatot, mely felkeltette az érdeklődésemet. Persze közben maradjon természetes. Az ilyen jellegű fotográfia teljesen eltér a műtermi fotózástól: komponálni kell. Nyomon követni a természetes mozdulatokat, és már előre tudni, hova várjuk a legkifejezőbb pillanatot. Az ugyanis csak egy szófordulat, hogy a fotós elkapja a pillanatot. Ez olyan, mint ahogy a legyet sem tudjuk elkapni. Tudjuk, hogy fel fog szállni, és körülbelül 15 centiméterrel feljebb kell kapnunk, akkor lesz a markunkban. Nekünk is előre kell tudni, mi fog történni, és akkor kell megnyomni a gombot. Fontos: fény, kép, ész. És ha megvan, kész a boldogság.

– Mégis egy tájképe, a Vihar után nyerte el 2014-ben Az Év Képe díjat az Amerikai Fotográfusok Szövetségétől.
– Ez a kép valóban nem embert ábrázol. Emlékszem, egy gépkocsi üvegén keresztül készült a kompakt fényképezőgépemmel. Esős nap volt, egy jó barátom vezetett, és egy dombra kellett felmennünk egy hátsókerék-meghajtású kocsival. Lendületben kellett, hogy legyünk, különben visszacsúszunk. Közben ez a pillanatnyi jelenség megszületett előttünk, és rögtön kértem a sofőr barátomat, hogy álljunk meg. Azt mondta, akkor visszagurulunk. Mondtam, hogy nem baj. Annyit vártam, hogy az ablaktörlő egyet töröljön, és abban a pillanatban kattintottam. Természetesen visszagurultunk, majd újra feljutva a dombra, félreálltunk, és készítettem még egyet, de az már nem úgy sikerült, ahogy az első. Olykor sok múlik a szerencsén is.

– Mennyi utómunkát igényelnek a képei?
– A legjobb, ha úgy sikerül egy felvétel, ahogy eredetileg megálmodtam, és ezt a helyszínen meg tudom valósítani. Vannak ilyen képeim, de esetükben mindig oda kellene írnom, hogy volt két társszerzőm: a szerencse és a véletlen. A legtöbb fotó azonban igényli az utómunkát, mely tarthat egy napig, de akár egy hónapig is. Az utómunka fogásai azért kellenek, hogy jobban szolgálhassam a tartalmat. Mint a jó sajtot, néhányat érdemes hosszabb ideig érlelni, hogy adott esetben csituljon a személyes kapcsolat a felvétel helyszínével, miliőjével. Mikor már elkülönülök, leválok a képről, akkor látom csak igazán, mi minden is van benne valójában, és valóban ki tudja-e váltani ugyanazt a hatást bennem, mint amikor készült.

– Ön szerint mitől válik valaki igazán jó fotóssá?
– Elsősorban nagyon jó látásra van szükség. Mivel igen kevés tökéletes szem van, ezért természetesen kell egy jó szemüveg. Komolyra fordítva a szót: egy jó fotográfusnak nem csak nézni, látni kell, és az egészet kell látni. Az egész ívét egy történetnek, hiszen nem filmet forgatunk, hanem egy kockánk van adott esetben egy egész sors ábrázolására. Véleményem szerint fontos a tehetség, de a technika és a tanulás sem elhanyagolható. A maximalizmusnak van egy beteges változata: a perfekcionizmus. Úgy gondolom, én inkább az utóbbi vagyok mind a szakmámat, mind a fotóművészetet tekintve. A technika, a tartalom és a forma ugyanolyan fontos számomra, tökéletes összhangban kell lenniük.

– Nehéz összeegyeztetnie az optikai teendőket a művészettel?
– Nagyon kevés időm jut fényképezésre, évente csupán napokban mérhető. Csoda, hogy születnek új fotóim. Szinte minden időmet kitölti a szakmám, persze az optikai munkát is nagyon élvezem. A fényképek versenyekre küldésében és az adminisztrációban óriási segítséget nyújt a feleségem. Ő az én hátországom, nélküle biztosan nem boldogulnék.

– Akad olyan cél a fotóművészetben, melyet eddig még nem sikerült elérnie?
– Ami mostanában a legnagyobb kihívást jelenti számomra: legalább egy igazán jó képet csinálni négyéves, örökmozgó kislányomról, Katáról. 

Koós Kata -->