„Nem mi választunk, minket választanak”

Nincs kiszolgáltatottabb emberi lény, mint a színész. Kiszolgáltatott az igazgatónak, a rendezőnek, a közönségnek, a kollégáknak... és saját magának is – idézett egy korábbi beszélgetéséből Komáromi Attila, aki hétfőn Károly Kati zenei vezetővel és Kőszegi Ákos színésszel beszélgetett telt ház előtt a kecskeméti Művész Kávézóban. – Az időjárás kimaradt a felsorolásból – reagált a felvetésre Kőszegi Ákos, aki úgy látja: a színészek pont azért dolgoznak, hogy ezt a kiszolgáltatottságot a nézők elől elrejtsék, hogy ők a szépséget, az örömöt, a boldogságot kapják meg a színpadról. – Érdekes, hogy mi, művészek különösen nagy érzékenységgel rendelkezünk, éppen ezért a művészek olyan helyzetben is kiszolgáltatottnak érzik magukat, melyben egyébként egy „hétköznapi ember” nem érezné magát kiszolgáltatva. A művészek sokszor saját maguk teremtik ezt a kiszolgáltatottságot, ami egyáltalán nem baj, hiszen ez hozzájárul a művészi teljesítmény fokozásához – fűzte tovább a gondolatot Károly Kati.

Mi van, ha olyan feladatot kell megoldaniuk, ami egyébként távol áll tőlük? Hogyan lehet ezen túllépni? – érkezett a következő kérdéscsokor, mellyel Kőszegi Ákost sikerült is némileg zavarba hoznia a kérdezőnek. – Nem mi választunk, hanem minket választanak – idézte a színész Karol Wojtyla egyik darabját. – Közhelynek tűnik, de a művész hozzáállásának lényegére tapint rá. Természetesen vannak olyan feladatok, melyekről már úgy tűnik, hogy tudjuk, de nekem is voltak olyan időszakaim, amikor olyan dolgokat kellett csinálnom, melyekről fogalmam nem volt, például riportot kellett készítenem a Duna Televíziónak. Vannak színházi rendezők is, akik merőben mást kérnek, mint a korábbi produkciókban látottak. Olyankor elgondolkozom és azt mondom: miért ne? Járjuk ki ezt az iskolát is! Természetesen volt olyan, hogy beletörött a bicskám valamibe, nem találtuk meg a közös utat egy rendezővel.

Károly Kati a saját szakmájában nehézségnek tartja, ha a rendező olyan feladatot kér, ami nem áll hozzá közel. – Én sem vagyok minden zenei stílusban jártas. Ilyenkor két út áll az ember előtt. Az egyik, hogy felveszi a munkásruháját és beleássa magát az adott stílusba, vagy segítséget kér olyantól, aki jártasabb abban a stílusban, mint ő.

A művész pálya állandó tanulás? Veszély? Belebukhatok? Hogy lehet ezzel együtt élni? Mi van, ha elkészül egy előadás és nem jön be, de minden este fel kell vele lépni? – firtatta Komáromi Attila. – Ha úgy is érezzük, hogy valami nem sikerült 100 százalékosan, attól még sok mindent tudunk adni az embereknek, hiszen ez nem jelenti azt, hogy a közönség nem kapott, hogy nem tud hazavinni valami jó élményt. Előadás előtt soha nem tudjuk, hogy az előadásnak milyen lesz a fogadtatása. Néha csodák születnek, néha pedig – akármennyit dolgoztunk – nem születik meg az a csoda. Nekünk ez a munkánk, a megélhetésünk. Ez a mi dolgunk, a szórakoztatás, ezt akkor is meg kell tennünk, ha az nem sikerült úgy, vagy nem a szívünk csücske – részletezte Károly Kati.

– Ezekre a kérdésekre nagyon nehéz válaszolni. A színész is ember, neki is mindig van valami gondja, baja, és ezt újra és újra, minden este, amikor színpadra lép, el kell felejtenie. Egyszer megfogalmaztam magamban, hogy miért akartam színész lenni. Az embernek egy élete van. A színész pedig megélhet rengeteg életet, és ez rendkívül izgalmas. Olyankor – bár néha nagyon nehéz átlépni egy másik életbe – elfelejti, hogy ki ő. A színpadon átlényegül az ember, minden könnyűvé válik, légiessé. Nekem minden szerepem olyan, mintha a saját gyerekem lenne. Valamelyik szebbre sikerült, valamelyik nem, de az enyém. Előbb-utóbb minden szerepemet megszeretem – mondta Kőszegi.

[caption id="" align="aligncenter" width="430"] A színész megélhet rengeteg életet, és ez rendkívül izgalmas - véli Kőszegi Ákos
[/caption]

Más Budapesten és más vidéken színésznek lenni. Ha valaki pesten színész, vagy zenei vezető, akkor jobban keres, többen ismerik... A hírnév nem hiányzik? – vetette fel Komáromi Attila. Károly Kati erre azt mondta mosolyogva: – Amikor Cseke Péter Kecskemétre hívott, bevallom, az volt az első gondolatom, hogy mit fogok én Kecskeméten csinálni? Most már úgy látom: életem legjobb döntése volt. Korábban sok budapesti színházban dolgoztam, de Kecskeméten csak jót kaptam. Egyébként mi mindketten kivételezett helyzetben vagyunk: mindketten dolgozunk Budapesten is. Korábban azt tanultam nagy művészektől, hogy az ő koncentrációjuk mindig a feladatra irányul, nem pedig arra, hogy önmagukat menedzseljék, hogy mindig a televízióban legyenek. Az már egy másik fajta attitűd, az már nem a művészet maga. Az igazán nagy művészek ezen felül tudnak emelkedni. Ettől még jöhet a siker.

– Nekem az a hely a fontos, ahol éppen vagyok. Sok időt töltöttem Sopronban is, azt a várost is nagyon szeretem, most már kecskemétinek mondhatom magam, hiszen 13. éve játszom itt. A színház ott van, ahol én vagyok. Ha nem így gondolnám, már régen abbahagytam volna. A színésznek ebben hinnie kell, ez hitkérdés. Természetesen egy vidéki színházra kisebb figyelem vetül. De most már Pestről is járnak Kecskemétre színházba, és könyörögnek nekünk, hogy hadd mutathassák be a darabot az Operett Színházban, vagy a Thália Színházban, vagy a budapesti Katona József Színházban... és azt vesszük észre, hogy lassan a legirigyeltebb színházzá válunk. Amióta Cseke Péter az igazgató, azt érezzük, hogy nagyon komoly, értelmes munka zajlik. És jönnek Pestről rengetegen, újságírók, kritikusok is, szinte nincs olyan előadás, hogy ne üljön itt valaki. Már néha idegesít is, mert nem szeretem ha néznek – viccelődött a színész. – A színésznek hinnie kell abban, hogy a színpadon nyújtott teljesítménye eredményezi azt, hogy őt felismerik, népszerű lesz, szeretni fogják, vagy sem. Nem mindenféle marhaságokon agyalni, hogy békaügessen egy hülye vetélkedőben... Én ezt megvetem. Én a színpadon vagyok színész. Nem szeretem a feltűnősködést. Persze jó érzés, ha az embert felismerik, meg szebb húst ad a hentes. A mi szakmánknak ez nagyon fontos része, hiszen elképesztően érzékeny emberek vagyunk, örülünk mint a gyerekek, minden taps, minden mosoly olyan, mint egy simogatás. Hogy Pest vagy sem? Én próbálom megoldani, hogy Kecskeméten és a fővárosban is jelen legyek, de ez a Pest meg „vidék”... ez egy marhaság.

Visszatérve a szakmaiságra, Károly Kati a kritikáról azt mondta: nem esik jól senkinek, ha rosszat írnak róla, de meg kell fontolni, hogy mennyi alapja van egy rossz kritikának, de nem a kritikusoknak akarnak megfelelni. Visszajelzésre szükség van, a kritikusok pedig elvileg objektív szakmai visszajelzést adnak. – Azért azok közül, akik kritikát írnak, nem mindenkit neveznék kritikusnak – fűzte hozzá a zenei vezető. – A kritika elvileg arról szól, hogy tájékoztassa a nézőket, milyen előadást várhatnak – vette át a szót Kőszegi Ákos. – Sajnos ma már a kritikára is ránőtt a politika. Az már nagyon ritka, hogy valóban esztétikai alapon kapjunk kritikát. Amikor igaztalanul és bután bántanak, azt nagyon rosszul viselem. Meg megmondom őszintén, én már jobban tudom, hogy mikor milyet csináltam. Van, amikor telibe találunk, és remélem, hogy másnak is tetszik. Amikor kezdtem a pályát Szegeden, Mentes József barátommal játszottam az Ármány és szerelemben. Egyszer kaptam egy nagyon rossz kritikát, amitől nagyon szomorú lettem. Erre azt mondta: „Így hat rád, ha rosszat írnak rólad? Hát akkor te arra is képes vagy, hogy elhidd, amikor jót írnak rólad!?”

A színház jövőjéről
Kőszegi Ákos: „A magyar kultúra és a magyar művészet mindenféle borzalmat túlélve a mai napig újra kinőtt és kivirágzott. Ezt a rendszerváltozásnak nevezett akármit is túl fogja élni, és csak rajtunk múlik, akik ezt műveljük, hogy lesöpörjük azt a sok szemetet, amit ráfújt ez a kor. Ezért nekünk komolyan tenni kellene, hamar össze kellene ülnie a magyar színi társadalomnak, hogy erről politikamentesen beszéljen.”
Károly Kati: „Nekünk ez az életünk, a művészet, ezért csak optimisták lehetünk, semmi más nem jöhet szóba, hiszen ha nem gondolnánk, hogy ennek pozitív végkifejlete lesz, nem ezt csinálnánk. A fiataloknak is ezt kell átadnunk. Az a dolgunk, hogy a saját művészi szemléletünket, a hozzáállásunkat, ezek legpozitívabb oldalát adjuk át. Akkor számíthatunk arra, hogy a felnövekvő generáció egy jobb dologba csöppen.”

Károly Kati
Családjában apai ágon mindenki zenész. Édesapja Pakson zongoratanár, továbbá zeneszerző, karnagy. Katalin már egészen korán, alig háromévesen zongorához ült és énekelt, óvodásként már zeneiskolába járt. Tizenévesen Pécsre került, ahol művészeti szakközépiskolában tanult, zongora-magánének szakon, majd a Zeneművészeti Főiskolán diplomázott magánének szakon. A diákévek után a fővárosba költözött, úgy gondolta, saját szakmájában a legtöbb lehetőséget ott találja. A Tomkins Énekegyüttes tagjaként lehetősége volt számos nagy volumenű művésszel, világhírű karmesterrel dolgoznia, a világot beutazta koncertekkel. A zongorázást sem hagyta abba, máig professzionális szinten műveli.
Nyolc évig volt korrepetitor a Budapesti Operettszínházban. Öt éve zenei vezető a kecskeméti színházban. Gyakorlatilag mindenkivel dolgozott, aki az operett szakmában él és mozog, Oszvald Marikától Lehoczky Zsuzsáig. Párhuzamosan a Nemzeti Színház zenei munkatársa. Több produkcióban zenei vezető, többek között a Társulatban és a nagy sikerrel bemutatott Nyomorultak című musicalban.

Kőszegi Ákos
Amióta az eszét tudja, színész akart lenni. A Jászai-díjas színész majdnem 20 éves volt, mire elvégezte a gimnáziumot, szerinte ez sokat elárul az akkori hozzáállásáról. A Színművészeti Főiskolára viszont az első próbálkozásra felvették, de saját bevallása szerint sokáig nem érezte jól magát a főiskolán, nem találta a helyét. Aztán szemléletet váltott, elkezdte „nem érdekelni”, hogy mit gondolnak róla, ez után viszont egyre több pozitív visszajelzést kapott. A főiskolán is sokat linkeskedett, harmadikban, negyedikben tanulta meg, milyen hozzáállást várnak el tőle. Kapás Dezsőtől megtanulta, hogy szenvedés nélkül nincs művészet. „Felmosatta velem a színpadot. Nyolcszor. Szeretetből, mert látta, hogy mi van bennem.” Később Gábor Pál leültette a Bástya nevű étteremben és nagyon leszúrta. „Egy részem talán még most is ott ül a Bástyában.” – mondta erről Kőszegi, aki ekkor döbbent rá, hogy csak úgy szabad csinálni, ahogy ők, a tanárai gondolják. Kecskemétre Szegeden, Pécsen, Budapesten és Sopronon át vezetett az útja.
Kőszegi Ákos színpadi szerepei mellett filmekben is gyakran feltűnik, mellette az egyik legfoglalkoztatottabb szinkronszínész is. Sorozatokhoz, filmekhez egyaránt felkérést kap, de televízió és rádióhang is volt már. Ő kölcsönzi Victor Garber hangját az Aliasban, James Gandolfini magyar hangja a Maffiózókban, David Carusóé a Miami helyszínelőkben és Chris Noth, vagyis Mr. Big hangját is a Szex és New Yorkban. Gyakran szinkronizálja Tom Hankst is.

Zsámbóki Dóra A színész megélhet rengeteg életet, és ez rendkívül izgalmas - véli Kőszegi Ákos -->