A kopasz énekesnő

Elképzeltem magam előtt a nőt, ahogy trillázik majd a színpadon. Meg is állapítottam magamban, nincs az az őrült, aki tényleg kopaszra borotválná a fejét. De akkor vajon hogyan oldják majd meg? Valami műfejbőrrel? Találgatásaim közepette persze végig készítettem magam lelkileg az abszurd befogadására.

Megérkeztünk az Üzemszínházhoz. Most jártam ott először. Kissé már megkopott. Kissé fénytelen. Kicsi. Éreztem, hogy ez ma nem „olyan” színház lesz. Ma valami újat látunk…

Kicsi nézőtér, színpad szinte nincs is. Már a kezdéskor érezni, hogy valami nem stimmel. Hanyagul berendezett színpadkép fogad bennünket. Aztán egyszer csak megjelenik a szobalány, Magyar Éva, talpig rózsaszínben, neccharisnyában, és felkonferálja magát a darabot. Aztán megjelenik Kőszegi Ákos és Balogh Erika, mint Mr. és Mrs. Smith, leülnek angol szobájuk angol fotelébe, majd unalmas párbeszédbe kezdenek… Ebből olyan fontos és érdekes információkra tehettünk szert, mint például, hogy „a sarki fűszeres olaja sosem avas, ellenben a túloldalon található fűszeres olajával”, illetve, hogy „a krumpli ma jól ki volt sütve, nem úgy, mint a múltkor, amikor nem megfelelően volt kisütve.”

Közben a mellettem ülő úr folyamatosan tátogja a szöveget, szemmel láthatóan kívülről fújja a darabot, és gyakran fel-felnyerít. Meglepődök… Úristen, min nevetgél?! Mi olyan mulatságos?! Ebben semmi vicces sincs!
Megérkezik a régóta várt házaspár, akik egyedül maradván a színpadon beszélgetni kezdenek… Kiderül, hogy valahonnan ismerik egymást, majd jó 15 perces kérdezősködés.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak bennem akkor is. Megállapítják, hogy „milyen furcsa, milyen különös, és micsoda véletlen”, de ők bizony házasok. Persze, erre is rácáfol a szobalány, utána örömmel konstatálják, hogy „milyen furcsa, milyen különös, és micsoda véletlen”, egy vonattal érkeztek, amúgy „mellékesen” egy házban is laknak, egy ágyban alszanak, sőt mindkettőjüknek van egy lánya, akinek az egyik szeme piros, a másik pedig fehér. Persze, erre is rácáfol a szobalány, hiszen kiderül, hogy az egyik lánynak a bal szeme fehér, a jobb pedig piros, a másiknak viszont pont fordítva.

Miután a férfi is és a nő is egymásra ismernek, végre „beszélgetésbe” elegyedhetnek vendéglátóikkal. Mindenki mondja a magáét, mintha valami „gép” lenne előre betáplált mondatokkal. A vad, és érthetetlen „társalgás” közepette megérkezik a tűzoltóparancsnok is. Csak remélhetjük, hogy ő legalább normális. Nos, természetesen, csalódnunk kell, hiszen a parancsnok is épp olyan őrült, mint a többiek. Történetei viszont, meglepő módon, tényleg szórakoztatóak voltak.     

A tűzoltóparancsnok távozása után az elromlott „automatagépek” működése egyre jobban felgyorsul, beszélgetésük veszekedéssé fajul, egyre dühösebben beszélnek egymással, a mondatok is széthullnak, előbb szavakat, majd egymás hajába kapva betűket vagdosnak egymás fejéhez. A mű végén szünet nélkül ordibálják: „bent sincs senki, kint sincs senki, koccintsunk hát…”

Az igazat megvallva, a darab alatt úgy éreztem magam, mint akit átvertek. Egy színdarabról volt szó, és helyette valami teljesen mást kaptam. Egy értelmetlen, őrült zagyvaságot… kopasz énekesnő nélkül!

Több mint egy hét telt el, és csak fokozatosan világosodtam meg. Napról napra többet értettem meg ebből az „idiótaságból”, és ma már úgy gondolom, megérte elmenni… Sőt! Rájöttem, a színdarab nem szólt másról, mint rólunk, emberekről, a mai értelmetlen, kapkodó világunkról, és arról, hogyan is beszélünk el egymás mellett nap, mint nap.