Pattanj fel, elviszlek Afrikába!

Pencz Andrea négy idegen nyelven – angolul, németül, olaszul és portugálul – beszél. Bejárta már Európát, Délkelet-Ázsiát, és a közelmúltban tért haza Afrikából. Mindössze 10 kilós hátizsákkal vágott neki a nagyvilágnak. Útkeresése egészen Mozambikig vezetett, ahol megtalálta élete célját, ahol rájött, hogy mit is szeretne csinálni. Az afrikai gyerekek között értette meg, mi az, ami boldoggá teszi. Köztük jött rá, hogy tudása átadásával segíthet másokon a legtöbbet. Útkereséséről lapunknak is beszámolt.

„Elfáradtam, kiégtem”

– Nagyon sokat utaztam és utazom ma is. Munkahelyet is úgy választottam, hogy hasznosíthassam, gyakorolhassam a tanult idegen nyelveket. Az utóbbi néhány évben különböző multinacionális cégeknél személyzeti tanácsadással foglalkoztam, de elfáradtam, kiégtem benne. Úgy éreztem, hogy nem vagyok elég, mindig versenyeznem, teljesítenem kellett. Csak úgy tudtam túlélni a mindennapokat, ha arra gondoltam, hogy ez nem tart örökké. Nem tudtam elképzelni magam az elkövetkező évtizedekben ugyanebben a munkakörben. Szerettem emberekkel foglalkozni, viszont azt éreztem, hogy ez már nem minőségi, hanem mennyiségi munka, ahol csak számokat generálunk. Másfél évig őrlődtem, de nem tudtam mihez kezdjek.

– Az egyik barátnőm küldött egy linket egy angol iskoláról, ahol önkénteseket képeztek Afrikába és Indiába. Megnéztem, megtetszett, felvettem a kapcsolatot az iskolával és egy hónap múlva elindultam. Az angliai iskolában a 24 hónapos programot választottam, ami legnehezebb, a leghosszabb, a legtöbb kihívással teli. Ennek a része volt a hathónapos afrikai szolgálat is. De ezt megelőzte fél év tanulmány, melynek során Izlandra is elmentünk egy tanulmányútra, hogy kiderítsük Izland hogyan tette túl magát a gazdasági válságon. Ezt három hónap malacpersely-időszak követte, amikor azért dolgoztunk, hogy a következő három hónapos tanulmányutat finanszírozzuk. Az én tanulmányutam Ázsián keresztül vezetett.

[caption id="" align="aligncenter" width="650"] Pedagógusnapi összeöltözés a tanárkollégákkal
[/caption]

– Voltam Kambodzsába, Thaiföldön, Malajziába, Szingapúrba és Indonéziába. Az utazás során a gasztronómiát, az emberek és az étkezés kapcsolatát vizsgáltam. Azért ezt a témát választottam, mert szeretek enni és főzni is. Részt vettem főzőkurzusokon, végigkóstoltam minden helyi specialitást. Ettem többek között tücsköt, krokodilhúst, kígyót, medúzát, skorpiót. Egy romániai fiúval, Adriánnal utaztam, mert az iskola biztonsági okokból nem engedte, hogy egyedül menjünk. Adriánnal Norvégiában ismerkedtem meg, az önkéntesképzőt ugyanis a norvégiai testvériskolában fejeztem be, mert az angliai csoport időközben lemorzsolódott, egyedül maradtam.

Irány Afrika!

– Május végén Jakartából repültem Dél-Afrikába, Johannesburgba. Onnan pedig Pretoriába, ahol kipróbáltam a kanapészörföt is, egy helyi családnál laktam. Pretoriából mentem Maputoba, Mozambik fővárosába. Csupán egy címet kaptam, hogy hová kell mennem, de akkor még nem beszéltem portugálul, a helyiek pedig angolul. Maputo provincia egyik körzetébe kerültem, ahol négy iskolában a gyerekek felzárkóztatásában, korrepetálásában segítettem. A mozambiki oktatási minisztérium iskolaélelmezési projektjében vettem részt. A támogatók biztosítják a gyerekek napi egy meleg étkezését az iskolában. Ezzel motiválták a szülőket, hogy a gyerekeket járassák iskolába. Egy amerikai cég adományozza a szóját és a pénzt a programra, ami 2013-2020-ig tart. Több mint 200 iskola közel 70 ezer diákja kap így naponta egyszer meleg ételt.

A projekt az iskolák szójaellátásán túl másik 6 pillérrel rendelkezik, melyek mind azt a célt szolgálják, hogy a mozambiki gyerekeknek legyen rendes iskolájuk, WC-jük, tűzhely, ahol a szóját megfőzik, megfelelő tárolóhelység a szójának, kút és víz a főzéshez. A program során tanulnak a kézmosás fontosságáról, a helyes táplálkozásról, valamint arról, hogy ne dobálják el a szemetet.

Receptre írná fel az utazást

Ez az utazás nagyon sok mindenre megtanított – mondja Andrea. – Megtanított arra, hogy spontán legyek, de megtapasztaltam azt is, hogy mindig segítőkre találtam, amikor szükségem volt rá. Megtanultam, hogyan kell ismeretlen helyzetekben reagálni. Mindenkinek receptre írnám fel az utazást azért, hogy bátrabban álljanak ki magukért az emberek. Hogy merjenek változtatni, ne elégedjenek meg olyan helyzetekkel, amibe úgy érzik bele vannak kényszerítve. Feszegessék a határaikat, vegyék észre a változtatásra kínálkozó lehetőséget és merjenek elmozdulni a céljuk felé, mert az élet nem arról szól, hogy kényelmesen elvagyunk a „fostos kis világunkban”, ahol ha nem ficánkolunk, akkor nem érezzük, milyen büdös is van.

Mozambikban a portugál a hivatalos nyelv, de több mint 40 törzsi nyelven beszélnek, így amikor a gyerekek bekerülnek az iskolába sokszor nem értenek semmit. A problémát fokozza, hogy valamennyi tankönyv csak portugál nyelvű. Ezért azon is dolgoztunk, hogy törzsi nyelvre is lefordítsuk a tankönyveket. Az én feladatom –  a tanárokkal karöltve – olyan klubfoglalkozás elindítása, népszerűsítése, gondozása volt, amivel segítettük a tanulási nehézségekkel küzdő gyerekek felzárkózását. Időközben megtanultam portugálul, így még könnyebben ment a kapcsolatteremtés. Nagyon szerettem a gyerekeket, és ők is engem. A tanárokkal sokkal nehezebb dolgom volt, nem volt könnyű motiválni őket, hisz ezért a pluszmunkáért nem kaptak fizetést.

Adtam és kaptam

A legtöbb házba nincs bevezetve a víz, a gáz, a szabadban főznek, nincs bent WC. A minimálbér 3500 metical. Egy tanár fizetése 7500 metical, ami 30 ezer forintot ér, egy liter tej viszont 300 forintba kerül, 800 forint egy fagyasztott csirke. Egyik napról a másikra élnek, mégsem idegeskednek, nem terveznek semmit. A legtöbben alkalmi munkából élnek, kereskednek, vagy inkább ügyeskednek. A gyerekek például csapvizet árulnak ásványvizes üvegekben. Nagyon szegények, sokszor azt hittem megszakad a szívem.

Amikor megláttam a gyerekeket mezítláb vagy szakadt egyenruhában, bugyi nélkül, sírni tudtam volna, de később tudatosult bennem, hogy nem tudok mindenkin segíteni. Ha veszek nekik egy bugyit, az hosszú távon nem oldja meg a problémájukat. Rájöttem, a legfontosabb amit tehetek, hogy tudást adok nekik. Másfajta perspektívát, amiből látják, hogy van kiút. Ha el tudom velük hitetni, hogy lehet jobb is, ha már egy valakinek tudtam adni valamit, akkor megérte, hogy kiutaztam Afrikába.

Ugyanakkor mindent megkaptam Afrikától, amiért kimentem. Azt akartam, hogy elég legyek, hogy tudjak segíteni. Azt éreztem, amit itthon nem, hogy jó vagyok. Ott nem hasonlítgattak össze másokkal, nem kellett 120 százalékon teljesítenem. Sőt, le kellett lassulnom hozzájuk. Türelmet tanultam általuk és megbecsülve éreztem magam. Többek között azzal is kivívtam a megbecsülésüket, hogy úgy éltem, ahogy ők. Leültem velük a földre, azt ettem amit ők, olyan ruhába jártam, mint ők. Imádtam, ahogy a nők megélik a nőiességüket, nagyhangúak, táncolnak, nyers és vad az egész. Olyan igazi. Nincsenek lelki betegek, nincsenek belefásulva az életbe. Van bennük valami tűz, ami belőlünk már hiányzik. Azt mondják, elhagyhatod Afrikát, de Afrika soha nem hagy el téged. És ezt én is érzem. Hív vissza Afrika. Ha minden jól megy tavasszal indulok, 2-3 évig szeretnék ott tanítani. Ha át tudok adni nekik bármit, amivel kinyitom előttük a világot és rájönnek, hogy van más, valami jobb attól a valóságtól, melyet ők az egyetlennek és megváltoztathatatlannak hisznek, már elégedett vagyok az elért eredményemmel.