Nagy István megrendítő portréi is láthatók a Bozsó Gyűjtemény új kiállításán – galériával

Nagy István 1873. március 28-án született Csíkmindszenten. Tanítóként a Kalocsa melletti Homokmégyen kezdett el dolgozni. Itt készült rajzai alapján fedezték fel tehetségét. Később, Székely Bertalan növendékeként tanári oklevelet szerzett. Münchenben, Párizsban és Olaszországban folytatott tanulmányokat. Első kiállítása 1902-ben Csíkszeredában nyílt meg, majd ezt egy-egy tárlat követte Marosvásárhelyen és Budapesten is. Részt vett az első világháborúban, ahol főként katonaportrékat készített. 

A háború után rövid ideig Erdélyben élt, majd Budapestre költözött, de megfordult Szentes környékén, Koszta József mellett is. A Nemzeti Szalonban 1923-ban rendezett nagyszabású kiállítása országos hírnevet, elismertséget szerzett számára. A húszas évek második felében ismét Erdélyben dolgozott, 1926-ban megházasodott, egy évvel később fia született. Betegsége végleges letelepedésre kényszerítette, 1930-ban a család Bajára költözött. A Képzőművészek Új Társasága 1934-ben választotta törzstagjai közé. A festőművész 1937. február 13-án hunyt el Baján.

A megnyitón Loránd Klára, a Bozsó Gyűjtemény igazgató-kurátora kiemelte, a tárlaton látható 38 Nagy-alkotás megrendítő voltát, hozzátéve, hogy hazánk egyik legfontosabb magángyűjteményéből, a Kemény-gyűjteményből származnak.

Dr. Nátyi Róbert művészettörténész, a Szegedi Tudományegyetem dékánja megnyitóbeszédében kiemelte a Nagy István művészetére jellemző tőmondatszerű szűkszavúságot, mely mégis elementáris erővel hat a nézőre. Nátyi Róbert szerint Nagy István művészete közel áll a cézanne-i festészethez, de úgy, hogy sosem haladt a nagy francia mester nyomdokain, s nem is tekinthetők parafrázisnak alkotásai.

A művészettörténész kiemelte, hogy Nagy István naturálisan festett, mégpedig olyan értelemben, hogy a képek egylényegűek, homogének, tekintet nélkül arra, hogy milyen témában alkotott. A homogenitás alatt a művészettörténész azt értette, hogy a képek stílusa annyira tömör, kikezdhetetlenül tömbszerű, hogy magának az ábrázolásnak a jelképét adja.

Nátyi Róbert rámutatott, hogy Nagy István nem a valóság ábrázolására törekedett – ellentétben több művésztársával –, s nem technikai virtuozitását akarta csillogtatni. Ő azt festette meg, amit látott, és így került elképesztően közel a valóság lényegéhez. – Hihetetlen érzékenységgel, egy szeizmográf pontosságával tudta a papíron visszaadni azt az energiát, ami a tájból és a körülöttünk lévő világból jön – fogalmazta meg Nátyi Róbert Nagy István festészetének egyik lényeges sajátosságát, hozzátéve, hogy mindezt tőmondatszerű egyszerűséggel tette, olyan ábrázolással, mint ahogyan a haiku versek működnek a lírában.

Portréi formabontók

A művészettörténész azt is kiemelte, hogy a kiállításon szereplő megrendítő portrék modelljeik valóságát mutatják be, és nem úgy működnek, mint amire a portré műfaját kitalálták: az alanyokat szebbnek, előnyösebbnek bemutatni. Ehelyett szinte tapintani lehet azt a dinamizmus, zaklatott idegállapotot, amiben a művész megragadta modelljei lényegét.

A Kemény-gyűjteményből válogatott harmadik tárlat 38 alkotást vonultat fel a festőművésztől és május 12-ig látogatható a kecskeméti Bozsó Gyűjteményben csütörtöktől vasárnapig.