Bábel Balázs: a magyar kultúra napja a magyar hazaszeretet ünnepe is

„A magyar kultúra napja a magyar hazaszeretet ünnepe is, hiszen ezen a napon fejezte be Kölcsey Ferenc a Himnuszt, nemzetünk imádságát. Ez a költemény a magyar hazafias líra több százados vonulatának összefoglalója, amely az egész magyar sorsot magába sűríti. Addigi költészetünkben dicsőítették a múltat és kárhoztatták a jelent. Ez a vers zsoltár módján, istendicséret hangján szól, és a jobb jövőben reménykedik” – fogalmazott Bábel Balázs. 

„A Himnusz Kölcsey haza iránti szeretetének foglalata, ám megértéséhez szükség van valamiképpen az ő viszonylag rövid életének megismerésére is. 1790-ben született Sződemeteren, köznemesi családban. Debrecenben tanult, rövid pesti joggyakorlat után birtokán gazdálkodott. Az Akadémia tagja lett, Pozsonyba a vármegye követeként kapott megbízást, később lemondott tisztségéről, az országgyűlési ifjúság fáklyás menetben búcsúzott tőle. Otthon parasztjai fellázadtak ellene, s valójában költőtársai sem értették meg mindig, mert kérlelhetetlen kritikusa volt a magyar bűnöknek. Aszketikus életet élt, élete során nagyon sok megpróbáltatásban volt része, sok lelki és szellemi válságot élt meg, melyhez nagyban hozzájárult, hogy gyerekkori betegsége miatt jobb szemére megvakult” – elevenítette fel a költő életének meghatározó történéseit az érsek, aki a Himnusz megzenésítéséről is szólt.

„Kölcsey miután elküldte a Himnuszt az Auróra folyóiratnak, az végül csak 1828-ban jelent meg nyomtatásban. A Himnusz nemzeti könyörgéssé, himnusszá válásához azonban nem lett volna elég, ha Kölcsey pusztán csak megírja, azután megjelenik első verseskötetében. Akkor valószínűleg csak az irodalomkedvelő filoszok ismernék. Hogy közismertté vált, abban nagy érdemei van Erkel Ferencnek, aki megzenésítette Kölcsey versét. A Nemzeti Színház 1844-ben pályázatot írt ki a Himnusz megzenésítésére. Bartay András, a teátrum igazgatója a pesti utcán véletlenül találkozott Erkel Ferenccel, s rábeszélte, hogy induljon ő is a pályázaton. Miután felhívta a lakására és lelkére beszélt, a következő módon „kényszerítette” ki Erkelből a vers megzenésítését: behívta a mellékszobába, ahol egy zongora mellé ültette, kottapapírost adott számára, és rázárta az ajtót. Így ebben a bezárt helyzetben született meg a vers zenéje. Maga Erkel Ferenc leírta, hogy egykori tanítómesterétől azt tanulta, hogy ha valamely szent zenét komponál, akkor mindig a harangok szava jusson először az eszébe. Felidézte magában a pozsonyi harangoknak az áhítatát, és így írta meg a Himnusz zenéjét, amely 1844-től már ismertté vált az akkori értelmiség körében.”

Bábel Balázs hangsúlyozta: „A Himnusz nagy ünnepeken templomainkban is felhangzik, ahol magyarok élnek, hiszen kérő imádság. Olyan jó, hogy alkotmányunk ezzel a fohásszal indul: „Isten áldd meg a magyart!” A Himnusz kéziratában nagy betűvel írta a „Magyar” szót. Ebben az imádságban fohászkodunk, megvalljuk bűneinket: a széthúzást, a nemzeti egység hiányát, a testvérháborút. Könyörgünk, hogy Isten szánjon meg bennünket. Bár szabadságharcaink sokszor elbuktak, mégis reménykedünk abban, hogy Isten, aki nekünk adta a szép hazát: Kunság mezeinek ért kalászait, Tokaj szőlővesszeit, mondhatnánk, a kenyeret és a bort mintegy szakrális ajándékot megmaradásunkra. Jó kedvet, bőséget is kért a költő népének, ami nemcsak anyagi jólétet jelent, hanem természetfölötti segítséget. A XIX. században „kedven” nemcsak jó hangulatot értettek, sőt elsősorban nem azt, hanem isteni áldást, vagyis üdvösséges jelenlétet a nép számára.”