Emlékeznek még a felmenőik elhurcolására a soltvadkertiek

Eltelt hetvenhét év, de még mindig elevenen él az emberek emlékezetében a szüleik, nagyszüleik elhurcolása. A szovjet csapatok a Duna–Tisza közéről több ezer embert hajtottak ki a Szovjetunióba kényszermunkára, mások pedig már korábban hadifogságba estek. Becslések szerint legalább hétszázezren lehettek, egy részük sosem tért haza. Ezt a témát járta körül vasárnap a Nyitott Templom kulturális programsorozat keretében Káposzta Lajos soltvadkerti kutató. 

Az emlékek felidézéshez a vadkerti református templom gyülekezeti helyisége adott helyet. Az utódok ápolják az emlékeket, amit az is bizonyít, hogy a hozzátartozók és a történelem iránt érdeklődők közül 85 ember gyűlt össze a rendezvényre. Káposzta Lajos megfogalmazta, hogy ez már nem a rácsodálkozás időszaka, nem is a könnyfakasztás miatt tartották meg a beszélgetést, hanem azért, hogy ezzel a családi öntudatot alakítsák és az emlékezést erősítsék.

A várost 1944 október 30-án foglalták el a szovjet csapatok. 

Soltvadkertről két csoportban vittek el embereket málenkij robotra, azaz „egy kis munkára” a szovjet megszállást követő hónapokban. Egy 35 személyből álló férficsoportot lovas szekereken szállították át a kiskunhalasi gyűjtőtáborba 1944. december 29-én. Egy másik transzport már 64 fős volt, közöttük 9 nőnek is mennie kellett 1945 január 25-én Kiskunhalasról, hogy a Szovjetunióban kényszermunkát végezzenek. A nevek alapján úgy tűnik, hogy a németek megbüntetése volt a megszállók célja. A túlnyomó többség ugyanis nem magyar nevű volt, bár a többség alig beszélte az ősök nyelvét.