A jó szerepek és a szerelem is Kecskeméten tartotta Magyar Évát

– Mi terelte önt a színészi pálya felé?

– Már óvodás koromban nagyon szerettem énekelni, verset mondani, és ott elterveztem, hogy színésznő leszek. A zenei általános iskola után nem is volt kérdés számomra, hogy merre tovább, bár a bizonyítványomat látva anyukám be akarta adni a jelentkezést a postaforgalmi középiskolába is, de én a szentesi drámatagozatra felvételiztem. Bár egy egri gimnáziumba is felvettek, egyértelmű volt, hogy a drámai iskolát választom. 1994-ben végeztem, ezután az egri Gárdonyi Géza Színházba kerültem, ahol négy évet töltöttem el. 1997 óta vagyok a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színházban. Jövőre lesz 25 éve, hogy itt dolgozom és büszke vagyok arra, hogy az ország egyik legszebb színházában lehetek társulati tag.

– Mi volt az, ami ennyi éven át Kecskeméten tartotta?

– Amikor ide szerződtem én voltam a színház legfiatalabba tagja. Az eddigi pályafutásom alatt mindig volt valami, ami itt tartott; vagy a szerelem, vagy a színház, vagy mindkettő. Sosem kerültem annyira mélypontra, hogy felmerüljön bennem a távozás gondolata. Ha éppen rossz periódusban voltam, akkor is mindig jött egy jó szerep, egy kiváló rendező, egy mondat vagy egy segítő kéz, ami átlendített a nehézségeken. Aztán megismerkedtem Fazakas Gézával, megszületett a fiunk Bendegúz, vásároltunk egy házat és letelepedtünk. Az elmúlt évek során nagyon megszerettem a várost, pedig Eger után nem gondoltam, hogy máshol is otthonra találhatok majd, pláne nem az Alföldön. De ma már bátran mondhatom, hogy kecskeméti vagyok.

– Melyek voltak a legemlékezetesebb szakmai mérföldkövek?

– Szerencsére minden évben volt olyan, amit nagyon szerettem. Ez lehet akár kis szerep is, az a fontos, hogy megtaláljam benne a magam örömét. Sosem megyek fel rossz szájízzel a színpadra. Nagy élmény volt az Alkésztisz, a Három nővér, A páratlan páros mindkét része, vagy éppen a Vacsora négyesben. Mind más–más miatt fontosak. A Vacsora négyesbent annyira sokat játszottuk, hogy szinte már együtt éltünk és minden rezdülését ismertük a másiknak. Nézőként nagyon szerettem a Nyomorultakat, talán azért is, mert ez volt az utolsó darab, amit édesanyámmal együtt láttunk.

– Van olyan műfaj, ami közelebb áll önhöz?

– Nem lehet behatárolni, hogy a vígjátékot, a drámát, vagy bármi mást szeretnék jobban. A karakternek nagyobb jelentősége van ebben, de sokat játszottam zenés darabokban is – A Dzsungel Könyve volt az első, Tuna szerepével -, amikor leszerződtem a Katona József Színházhoz. Ahogy idősödik az ember mindig a korához megfelelő szerepeket kap, illetve egy adott darabon belül meghatározott, hogy milyen szereplehetőségek vannak. Arra viszont felfigyeltem, hogy sokat játszottam boszorkányokat, még fiatalon is. Igyekszem hamar megtanulni a szöveget, mert akkor tudok igazán próbálni. Én kifejezetten szeretek „rosszul” próbálni, túlzásokba, végletekbe esni, kísérletezgetni, mert utána azon tudok faragni. A vígjátékokban például szeretek sok lenni, mert abból mindig lehet visszavenni az alapján, amit a rendező látni akar a színpadon. A munkát nem nagyon szoktam hazavinni, maximum akkor beszélgetünk a színházról Gézával, hogyha egy darabban játszunk. Az esti lefekvéskor szoktam inkább átgondolni, hogy mit lehetne még kihozni a szerepből, mi lehetne esetleg jobb.

– Igen. A király meztelen című darabban volt egy csókjelenetünk és gyakorlatilag onnantól datálódik a kapcsolatunk. El sem tudnám képzelni, hogy ne szakmabeli legyen a párom. Színészként nincsenek ünnepnapjaink, hétvégéink, ha próbálunk akkor nem vagyunk itthon egész nap. Egy civil lehet, hogy nehezebben értené meg, mivel jár ez a hivatás, így viszont nem kell magyarázkodnom az éjszakába nyúló próbák, vagy a késői kelés miatt.

– Véleményezik egymás munkáját?

– Be kell valljam, hogy én borzasztó kritikus vagyok vele, talán túlzottan is. Ha nem egy darabban vagyunk, akkor nem igazán követjük a másik próbáit, csak a premieren látjuk az előadást. Olyankor Géza is elmondja a véleményét, én pedig meghallgatom, bár azt nem mondhatom, hogy mindig megfogadom, hiszen én szeretek a premierre már kész lenni. Nagy változtatásokat már csak akkor teszek, ha a rendező kéri.

– Fiuk Bendegúz több díjazott filmben is főszereplő. Hogyan viszonyulnak a tehetségéhez?

– Nem igazán szeretnénk, hogy a színészet felé menjen, mert tudjuk ennek a szakmának a hátulütőit, de természetesen nem írjuk elő neki, hogy hogyan döntsön. Én annyit kértem tőle, hogy végezzen el egy egyetemet, és utána az lehet, ami akar. Őt nem vonzza ez a pálya, a filmes szerepléseket kiváló lehetőségként sodorta elé az élet, amikre én is azt mondtam, hogy nem szabad kihagyni, hiszen ilyen nem mindenki életében – például az enyémben sem – adatik. Sikerült a maximumot kihoznia ezekből, de továbbra is csak hobbiként tekint a színészkedésre és olyan dolgokat vállal el, amikben kihívást, izgalmat lát.

– Hogyan telt az elmúlt egy év?

– Amikor kitört a járvány én két hétig nagyon élveztem a pihenést. Jó volt húsz év után újra látni, hogy rügyeznek tavasszal a fák, nőnek a virágok és életre kel a természet. De ez a szakasz gyorsan véget ért, aztán hullámról hullámra egyre nehezebb lett. A mélypontokból eddig kihúztak a próbák, hiszen a színházban azért mi folyamatosan dolgoztunk. Bár szörnyű volt úgy végigvinni a főpróbahetet, hogy semmilyen reakció nem érkezik a nézőtérről, azért megcsináltuk az Egy csók és más semmit, A revizort, a Jövőre veled itt 2-őt és a Férjek és feleségeket, úgyhogy amint nyitásra kerül a sor előadásdömping lesz! A harmadik hullám miatt látszólag teljesen bezárt a színház, de ez nem így van, hiszen folyamatosan tartunk online próbákat, azt viszont egyelőre nem tudjuk, hogy mikor állhatunk újra színpadra. Számomra az ingerszegénység és a bizonytalanság válik egyre elviselhetetlenebbé, rendkívül monoton lett az élet.

– Az egyik új hobbim a kenyérsütés, sok időt töltök a hajtogatással, a formázással. Saját kovásszal készítem, és annyira megszerette az egész család, hogy azóta két alkalommal vettünk csak bolti kenyeret, de már senkinek nem ízlett. Szeretek olvasni, és újabban a futás az, ami kikapcsol. Odafigyelek, hogy szellemileg és fizikailag is rendben legyek. Örülök, hogy tanyán lakunk, sok állat vesz körül, így a bezártság kevésbé érint, de az utazás nagyon hiányzik. Imádom a tengert, és minden évben jó előre megtervezem, hogy mikor tudunk menni. Már január-februárban beállítom a telefonomon a visszaszámlálót, és boldogan nézem, ahogy közeledik az utazás időpontja. Remélem, hogy hamarosan véget ér a járvány és idén nyáron sem a színházról, sem pedig a tengerről nem kell már lemondanunk.