Szemenyei János a közönség és a színház szívébe is belopta magát

Vajon mit gondol egy színész, amikor színpadra lép? Milyennek látja magát egy adott szerepben? Magabiztosan állítja, hogy a jelölést díjra tudja váltani? Vagy néha azért elbizonytalanodik? Ideje félredobnunk a már réges-régen berögzült sztereotípiát, miszerint egy eredményes ember mindig elégedett és önhitt. Szemenyei János, a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház sokoldalú művésze az egyik legkiválóbb példája annak, hogy miként maradhatunk a mérhetetlen tehetség birtokában is alázatosak és szerények.

Bár egyáltalán nem számított egy újabb díjra, a közönség őt szavazta meg az évad legjobb epizodistájának. A tavalyi évben már sejteni lehetett, hogy a környékbéli nézők szívébe alaposan belopta magát, de mostanra ez megerősítést nyert, bármennyire is hihetetlennek tűnhet, hogy két egymást követő évben lett jelölt és díjazott is egyben. Pontosabban, ez pusztán számára hihetetlen, nekünk, színházkedvelőknek nem több, mint megerősítése annak, hogy a többi ember is osztozik a bennünk már időtlen idők óta uralkodó gondolatban: „ez a Szemenyei tud valamit!”

– Tavaly a közönség kedvence, idén a legjobb epizodista lettél. Számítottál rá, hogy így lesz?

– Nagyon meglepődtem, hiszen tavaly, amikor én voltam a gála műsorvezetője, már az is sokként ért, hogy jelöltek. Fogalmam sem volt róla, kik a nomináltak, így amikor megláttam köztük a nevemet, rosszul reagáltam, elég kínos volt. Mutogattam magamra, viccből, hogy „ez biztos én leszek”, mókásnak hittem, mondván, hogy valójában úgysem én kapom a díjat. Amikor kiderült, hogy én lettem a „közönség kedvence”, szörnyen éreztem magam. Arra gondoltam, mi van, ha a nézők azt hitték, hogy tudom, mi lesz az eredmény, és emiatt beképzeltnek tűntem? Furcsa helyzet volt.

– Idén mi volt az oka annak, hogy nem hittél a jelölés díjra váltásában?

– A tavalyi jelölés volt a fő oka annak, hogy nem hittem az idei győzelemben. Kicsi az esélye annak, hogy két egymást követő évben bárki díjat kapjon, így óriási meglepetésként ért, és nagyon örülök neki. Amitől még kedvesebb számomra, hogy valószínűleg a Liliomfiban nyújtott alakításomért kaptam, amit nagyon szeretek. Szellemfiként olyan szabad és laza tudok lenni, ami miatt érdemes színésznek lenni.

– Korábban említetted, hogy a Liliomfi az egyik kedvenceddé vált. Mi ennek az oka azon túl, amit elmondtál?

– Ez a darab valóban a színészetről szól, s a színészek sajátos világáról, magáról az életformáról. Persze, nem pont ugyanolyan a valóságban, mint ahogyan mi ábrázoljuk, de számtalan kapcsolódást érzek a kettő között. A lehető legtermészetesebb módon fogalmazza meg az előadás, amit a színházról, illetve a színészekről gondolunk. Ebben jelentős érdeme van a rendezőnek, Kocsis Palinak, akivel először dolgoztunk együtt úgy, mint színész és rendező. Remekül megtaláltuk a közös hangot, ahogy a darabban szereplő művészekkel is. Így még nagyobb öröm volt újra és újra játszani az előadást.

– Millió helyen emlegetnek úgy téged, mint korosztályod legizgalmasabb, legsokoldalúbb művésze. A tehetséged ezen a ponton már nem kérdőjelezhető meg, de mit szólsz, amikor ezt ténylegesen elismerik, mit jelentenek számodra ezek a díjak?

– Nem szoktam várni, hogy mikor kapok már végre díjat, épp ezért mindig meglepetésként érnek az efféle elismerések. Sokkal kevesebbet gondolok magamról, mint mások rólam. Talán nehéz elképzelni, de kishitű vagyok. Múltkoriban újra egy színpadra kerültem egy régi ismerősömmel, aki azt mesélte, hogy gátlásai voltak, amikor velem, a „nagy Szemenyei Jánossal” egy színpadra léphetett. Nem értettem, hogyan érezhet ilyet, hiszen soha nem szoktam érzékeltetni, hogy régebb óta vagyok a pályán és tartalmas évek, szép feladatok állnak mögöttem. Sőt, minden egyes próbafolyamatot ugyanazzal a bizonytalansággal kezdek, mint pályakezdőként tettem. Annyi változott, hogy rutinosabb lettem, könnyebben találom meg a hangot a rendezővel. Mégis gyakran érzem úgy, hogy szinte elölről kellene kezdenem elsajátítani a szakmát, ezért szüntelen keresgélek, hogy elkerüljem a kliséket, amelyek kialakulhatnak a rutin következtében.

– Mik lehetnek ezek a klisék?

– Különféle színészi eszközök, maníros stílusok, amelyekhez akkor nyúlunk, amikor elakadunk, remélvén, hogy majd kisegítenek minket a bajból. Hiába ismerem már ezeket a segélyt nyújtó sablonokat, én mindig kerülöm őket, s újabb megoldások után kutatok. Előfordul, hogy nehezebben mennek a próbák, például amikor a rendezővel nem igazán egyezik az elképzelésünk, ami persze a felkészülés előrehaladtával változik, s egyetértés születik. Mindenesetre, a legtöbb próbafolyamat hullámzó. Az önbizalmunkat bolygató kételyeket sosem lehet kinőni. Talán más színésznek sikerült már, de nekem egyelőre nem.

– Bár bőven lenne okod elszállni, mégis alázattal és szerényen fordulsz a szakma, a kollégák és magad felé is.

– A próbák alatti feszültség meggátolja, hogy elszálljak. Bizonyára minden szakmában vannak olyanok, akik hajlamosak magukat elbízni, de akadnak kisebbségi komplexussal bajlódok is, akik kevésbé. Ez emberfüggő, s nem is korlátozódik a színészekre. Ha csupán egy tévés vagy rádiós interjúra kérnek fel, máris be vagyok rezelve. Félek, hogy tudok-e majd értelmes mondatokat alkotni, összefüggően beszélni. Persze, ez nem feltétlenül látszik az adásban. Amikor olyan rendezővel dolgozom, akit régóta ismerek, nem kerülget annyira a „félsz”, bár hiába ismerem réges-régóta Bercit (Bagó Bertalan, rendező – a szerk.), akivel a Száll a kakukk fészkére előadását próbáljuk, mégis nehezen oldódom fel némelykor, s elszántan kell megoldásokat keresgélnem ahhoz, hogy a jelenet a lehető legjobb legyen.

– Ha már a Száll a kakukknál tartunk, megragadnám az alkalmat, hogy megkérdezzem: mit jelent számodra a kecskeméti színház?

– Olyan szakmai és érzelmi biztonságot, amelyre óriási szüksége van minden embernek, minden színésznek, nekem legalábbis biztosan. Kecskemét ezt megadja, érzem a feltétlen bizalmat. Cseke Péter igazgató részéről abban a tekintetben is, hogy olyan szerepeket is osztanak rám, amelyek nem feltétlenül egyeznének az alkatommal, így kihívást jelentenek számomra. Természetesen ebbe a rendezőknek is van beleszólása, de mégis: Zsótér Sándor vagy Bagó Bertalan rendezéseiben is játszottam már olyan karaktert, amilyet első körben nem feltétlenül nekem szánnának. Egy színészt az építi legjobban, ha nem skatulyázzák be, nem sütik rá a bélyeget: ő csak ezt tudja.. A Balfácánt vacsorára! előadásában például, a szeretnivaló balfék François Pignon helyett a kevéssé empatikus, milliomos könyvkiadó, Pierre Brochant szerepét kaptam Cseke Pétertől, holott az előbbi talán hamarabb juthatott volna eszébe többeknek. Úgy érzem, hogy szeretnek színészként és emberileg is, amit magam is viszonzok a kollegáimnak, beilleszkedtem a csapatba. Talán közhelyesnek hangzik, de ez a társulat már-már olyan, mint egy család, amelyre mindig számíthat az ember.