„Elsősorban, mint ember kell felépíteni magunkat”

– Hogyan emlékszik vissza a gyerekkorára?

– Budapesten születtem és közel harminc évig ott is éltem egy budai bérházban. Nagyon harmonikus gyermekkorom volt. Bár nem voltunk gazdagok, a családom hihetetlen boldogságot, szeretetet és komfortot tudott teremteni körénk, így mi gyerekként – bátyámmal – keveset érzékeltünk abból, hogy milyen nehézségek vannak az 50-es években. Összetartó és művészetkedvelő családban nevelkedtem, együtt tartottunk meg minden ünnepet a nagyszülőkkel. Később, mikor az egyházi rendek működését betiltották, egy apáca költözött hozzánk, aki 18 évig élt együtt velünk és segített édesanyámnak a három gyerek mellett. Tőle is rengeteg szeretetet kaptunk, azt hiszem, ennek a biztos háttérnek köszönhetem, hogy fantáziadús, a világra nyitott gyerek vált belőlem.

– Emlékszik az első találkozásra a színházzal?

– Nagyon is elevenen! Mivel a szüleim nagy operarajongók voltak, már egészen kicsi koromban megcsapott a „színpad szele”. Csodáltam, ahogy felgördül a függöny és mindent eláraszt a festék, a jelmezek és a kölnik illata. Akkor ugyan még csak ösztönösen, de már éreztem, hogy egyszer majd én is ott szeretnék fent állni és megnevettetni, megríkatni, boldoggá tenni az embereket, hiszen engem is mindig magával ragadtak a történetek. Egyszer kaptam Amerikából egy nagyon szép taftruhácskát, abban vittek a szüleim az operába, én meg annyira sírtam a történeten, hogy anyukámnak rám kellett szólnia; ne sírjak, mert tönkremegy a ruha. A másik meghatározó találkozás már nagyobb gyerekként ért. Nagypapám testvére (az én nagy-nagynéném) álnéven író volt, emellett hatalmas művészetkedvelő és igen széles látókörű hölgy. Ő vitt engem először színházba, még arra is emlékszem, hogy a budapesti Katona József Színházban a Fanni hagyományai című darabot néztük meg. Ez volt az első prózai darab, amit láttam. Ültünk a páholyban és engem annyira elvarázsolt az előadás, mintha egy teljesen másik világba kerültem volna. A családunkban egyébként is szokás volt, hogy születésnapokon, névnapokon – ennek a nagy-nagynéninek a betanítására – versekkel, dalokkal, kisebb jelenetekkel ajándékoztuk meg egymást. Izgulva ugyan, de mindig nagyon boldogan adtam ezeket elő a testvéreimmel.

– Akkor egyértelmű volt a színészi pálya?

– Azt hiszem, sosem akartam más lenni. Annyira egyértelmű volt számomra, hogy minden út ide vezet. Gyerekként talán nem fogalmaztam meg ezt ennyire tudatosan, de sosem a magamutogatási vágy vezérelt, hanem a szórakoztatás, hogy a verseken, dalokon keresztül élményt adhassak az embereknek. A szüleim pedig mindig mindenben támogattak. Igaz, csak a harmadik évben sikerült bejutnom a Színművészeti Főiskolára, mégsem mondták soha, hogy válasszak inkább egy másik szakmát, mert úgyse fognak felvenni. Közös volt tehát az öröm, amikor 1971-ben elkezdtem a tanulmányaimat musical és operett szakon.

– Frissen végzett színészként rögtön Kecskemétre került. Milyen élmények, benyomások érték itt?

– Nagyon sok mindent köszönhetek a kecskeméti színháznak. Öt évet töltöttem itt, amikor rögtön a záróvizsga után Ruszt József leszerződtetett. Azt hiszem, ki lehet jelenteni, hogy a kecskeméti színháztörténet egyik legnagyobb fénykora volt ez, és amit erről a szakmáról tudok, azt főként Ruszt Józsefnek köszönhetem. A főiskolán is jó tanáraim voltak, Vámos László volt az első, akitől rengeteget tanultam, de Ruszt József volt az, akinek köszönhetően kiteljesedhetett ez a tudás. Egészen különleges ember volt ő, nagy ajándéknak érzem, hogy vele dolgozhattam. Csak évekkel később jöttem rá, nagyon kevés kollégámnak adatik meg, hogy egy ennyire zseniális ember tanítása alatt kezdheti meg a pályáját, vagy hogy egyáltalán a pályafutása bármely szakaszán találkozzon egy ilyen erős egyéniségű, pozitív, karizmatikus emberrel, akitől ennyit lehet tanulni.

– Melyek voltak a pályafutása legemlékezetesebb mérföldkövei?

– A pályám kezdetén – Ruszt József ideje alatt – lehetőségem volt a világirodalom legszebb szerepeit, főként a naivákat [Erzsébet (Don Carlos), Júlia (Rómeó és Júlia), Blanka (Shakespeare – János király), Stuart Maria (Schiller: Stuart Mária) stb…] eljátszani. Noha operett szakon végeztem, csak prózai szerepeket kaptam, és úgy érzem, mindegyik egy újabb és újabb élmény, valamint lépcső volt a pályafutásomban. Egyedül a búcsúelőadásunk során játszottam énekes darabban Pollyt Brecht–Weill Koldusoperájából. Ezt követően, amikor Ruszt József felszerződött Pestre, hét-nyolc kollégámmal együtt magával vitt bennünket a Nemzeti Színházba, ahol nagyon sok emlékezetes produkcióban vettem részt, többek között Gábor Miklóssal a Nem félünk a farkastól című darabban. Miklóssal és feleségével, Vass Évával, már Kecskeméten igazi baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. De nagyon jó szívvel emlékszem vissza a hatalmas sikerű „Naplemente előtt” előadásokra is, amiket Bessenyei Ferenccel vittünk színpadra, vagy éppen a Szinetár Miklós által rendezett Don Juanra. Szintén nagy fordulat volt, amikor megismerkedtem a férjemmel, Cseke Péterrel és gyorsan feleség, majd családanya lettem. Sára lányunk születése után nem sokkal kaptam a felkérést a legendás István a király című rockoperában Gizella szerepére. Először nem is akartam elvállalni, mivel nem szerettem volna magára hagyni a pár hónapos kislányunkat, de olyan szerencsésen alakultak a körülmények, hogy a lakásunkhoz nagyon közel zajlott a forgatás. Az otthoniak tehát arra biztattak, hogy menjek és csináljam, majd ők vállalják a gyereket. Akkor persze még nem tudhattam, hogy ilyen nagyszabású, kultikus film első szereplőgárdájának a tagja leszek. A második gyermekünk születésekor már szabadúszóként dolgoztam, de a munkát sosem hagytam abba. A szüleimmel egy házban laktunk, így ők mindig örömmel besegítettek, ha dolgoznom kellett. Ugyanakkor szerettem ezt a fajta szabadságot, ha valami nem tetszett, akkor nem kellett elvállalnom, de szerencsére sok jó szerepre hívtak így is. 2008-ban pedig, amikor Péter a Kecskeméti Katona József Színház igazgatója lett, természetes volt, hogy leszerződöm én is ide. Azt hiszem, ez egy nagyon szép keretet ad az eddigi pálya­futásomnak.

– Hogyan lehet kettejük karrierjét, művészi pályáját összeegyeztetni a családi élettel?

– Számomra nagyon inspiráló és gyümölcsöző, hogy a férjem is színész, hiszen ismeri a szakmából adódó nehézségeket. Megérti, ha egy előadás után késő este érek haza, vagy azokat az időszakokat, amikor egy próba miatt alig vagyok otthon. Szerencsés, hogy a társam tud mindent erről a szakmáról, az elmúlt évtizedek alatt csak a pozitív részét éltük meg ennek, a segítségről és kritikáról nem is beszélve. Fontos, hogy olykor kegyetlenül őszinte tükröt állítunk egymásnak, és megbízunk a másikban, hiszen tudjuk, hogy bármit is mond, azt azért teszi, hogy ezáltal segítsen és fejlődjünk.

– Mit tart a munkája legizgalmasabb részének?

– Egy-egy darab próbafolyamata olykor izgalmasabb számomra, mint maga az előadás. Szeretek kutakodni és a mélyére ásni annak a karakternek, amit éppen meg kell személyesítenem. Érdekel, hogy kiféle-miféle ember az, aki így beszél, ilyen helyzetekbe keveredik. Keresem a szavak, a mozdulatok értelmét, a mögöttes tartalmakat és igyekszem ezek alapján összerakni azt az embert, akit a színpadra viszek. Engem az inspirál napról napra, hogy minél hitelesebben közvetítsem a nézők felé annak a karakternek a formáját. Így lehet elérni, hogy a közönség is valóban átélje a drámák mélységeit, vagy éppen a vígjátékok örömét, a nevetést.

– Azt hallottam nemrég, hogy ez utóbbi néha nehezebb…

– Persze. A könnyű műfajra mondják, hogy sokkal nehezebb. Főleg mértéktartóan, ízlésesen megvalósítani egy poént, ami még nem csap át a humorból a közönségességbe. Ha ez sikerül, akkor a közönség is jól érzi magát és fent a színészek is. Abban a pillanatban jön a reakció, érezzük, hogy a nézők megértették a mondanivalót – ez hihetetlen motivációt ad a színpadon.

– Mit jelent az ön számára a siker?

– Azt hiszem, mi, színészek egy előadás után mindig kristálytisztán halljuk, hogy ami szól, az egy „köszönettaps” – elismerve a befektetett munkát –, vagy pedig valóban lehengerelte a nézőket a darab. Előfordul, hogy a színészek tehetsége és munkája ellenére egy előadás mégsem érvényesül megfelelően, nem úgy valósul meg. Ilyenkor persze különböző kritikák is érhetik az embert. Mind a dicséreteket, mind a kritikákat meg kell tanulni a helyén kezelni. Azt hiszem, én már egészen fiatalon különbséget tudtam tenni az őszinte gratuláció és az udvariasság között, és mindig tisztában vagyok azzal, hogy mit értünk el, vagy nekem mit sikerült letennem az asztalra egy adott előadás során.

– Hogyan fogadta a Jászai Mari-­díjat?

– Bár alapvetően sosem vágytam díjazásokra, nem gondolkoztam ezeken, most mégis nagyon boldog voltam, amikor kiderült, hogy engem ér a megtiszteltetés. Még azt is mondhatom, hogy talán a legjobbkor jött, mert igazán jó szívvel tudtam fogadni.

– Milyen tanácsot adna a mostani pályakezdő színészeknek?

– Azt hiszem, ugyanazt mondanám nekik, amit nekem a pályám legelején Ruszt József tanácsolt. Bár akkor még talán túl naiv voltam ahhoz, hogy értsem, mit is akart pontosan mondani nekem, de egyszer így szólt: Detty, elsősorban mint embert építsd fel magadat! Ezt a mondatot aztán én eltettem magamnak. Lassan megértettem, hogy mit akart ezzel Jóska mondani és én is ezt tudnám a fiataloknak továbbadni. Először önmagukat találják meg és utána jöjjön minden más. Nagyon erős embernek kell ugyanis lenni ahhoz, hogy valaki ebben a szakmában úgy találja meg az örömét, a boldogságát, hogy közben a tartása is megmaradjon.

Névjegy

Sára Bernadette Jászai Mari-­díjas színművész 1951. április 4-én született Budapesten. Főiskolai tanulmányait a Színház- és Filmművészeti Főiskola musical és operett szakán végezte 1971 és 1974 között. A záróvizsgáját követően Ruszt József prózai szerepekre szerződtette Kecskemétre, ahol 1974 és 1978 között a Katona József Színház tagja volt. 1978–1983 között a Népszínház, 1983–1992 között a Nem­zeti Színház társulatának tagja, 1992-től szabadfoglalkozású művész. 2008-tól ismét a kecskeméti Katona József Színház tagja. Férje Cseke Péter színész, színházigazgató, rendező. Két lányuk született: Sára és Dorka.