Cseke Péter emberségből, szeretetből és elfogadásból építi a színházat

– Milyen volt gyerekként?

– Ma úgy mondanák, hogy érdeklődő, eleven gyerek voltam, de pontosan tudjuk, hogy ez azt jelentette: nagyon rossz. Amit csak lehetett, szétszedtem, amire tudtam, felmásztam és sorra olyan dolgokat agyaltam ki, amiktől égnek állt a felnőttek haja. Bár introvertált személyiségnek gondolom magam, már háromévesen színpadon álltam és később is sokat léptem fel gyerekszínészként. Édesapám a nagyváradi színház színésze volt és egyszer otthon fennhangon tanulta a monológját, amíg én mellette játszottam, majd kimentem a konyhába és felmondtam fejből a teljes szöveget édesanyámnak. Anyukám persze rohant apámhoz, hogy Sanyi, ez a gyerek már tudja a szöveged! Apukám először nem is igen akarta elhinni a dolgot, így neki is elmondtam a monológot. Ekkor bevitt a színházigazgatóhoz, aki szintén elámult, hogy én ezt a sok szöveget mind tudom. Kitalálta, hogy beépít az előadásba, így apukám fellépése után én is bejöttem a színpadra, ugyanúgy felöltözve, még egy kis álszakállat is kaptam és megcsináltam ugyanazt a jelenetet. Hatalmas sikerünk volt. Onnantól kezdve nagyon sok darabba bekerültem, olyanokba is, amikben eredetileg nem volt gyerekszereplő, de írtak hozzá egyet. Én lettem Teiresziasz kísérője az Antigonéban, szerepeltem a Cigányszerelemben, sőt, volt egy magánszámom is, Házmester címmel.

– Akkor kétség sem volt, hogy mi szeretne lenni nagy korában?

– A szüleim mindketten színészek voltak, és akkoriban még nem volt bébiszitter, így édesanyám vitt magával a színházba. Szinte ott nőttem fel, a mai napig emlékszem a nagyváradi Szigligeti Színház öltözőjének illatára. Hatéves voltam, amikor a szüleim elváltak, és öt évre rá átköltöztünk Magyarországra, édesanyám családjához, itt folytattam az általános iskola ötödik osztályát. Anyukám azt szerette volna, ha gimnázium helyett valamilyen szakmát tanulok, ezért a Hunfalvy János Közgazdasági Szakközépiskola külkereskedelmi szakán, mint külkereskedelmi ügyintéző végeztem. Persze, ott már mindenki tudta, hogy az én továbbtanulási terveim között nem a Külkereskedelmi Főiskola vagy a Közgazdasági Egyetem szerepel, hanem a színművészeti. Ennek megfelelően mindig én indultam az iskolai szavalóversenyeken, látták rajtam, hogy egyértelműen ebbe az irányba orientálódom.

– A szülei végig támogatták?

– Igen. Bár volt egy kitérőm, a futball. Tizenegy éves koromtól egyesületben fociztam, először a környékünkön lévő Ganz Villanyművek Turbó nevű csapatában. Itt figyeltek fel rám az Újpest vezetői és elvittek az ifjúsági csapatba, majd felkerültem a tartalékkeretbe, amit akkor fakónak hívtak. Azt akarták, hogy estin érettségizzek le és a foci legyen az első. Édesanyám viszont nemet mondott erre, ami akkor, bevallom, nagyon fájt, de a későbbiekben beigazolódott, hogy így volt jó. Otthagytam hát a focit és eldöntöttem, hogy felvételemet kérem a közelünkben lévő Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) központi művészegyüttes színjátszó csapatába. A helyszínen mondtam a portásnak, hogy a színjátszókat keresem, erre ő leküldött az alagsorba. Ott azonban a frissen alakult 25. Színház (az első magyar alternatív színház – szerk.) stúdiósai próbáltak éppen, így a sors különös játékaként huszonötödikes lettem. Nagyon megtetszett a csapat, ettől kezdve oda jártam és velük léptem fel a középiskola ideje alatt. Aztán jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára, ahol Szinetár Miklós és Babarczy László osztályában végeztem 1976-ban.

– A színészet vagy a rendezés a nagyobb szerelem?

– A színházigazgatás sok időmet lefoglalja, ezért emellett mind a színészi létezés, mind pedig a rendezés emberpróbáló feladat. Én annyi csodás – több mint száz – szerepet eljátszhattam életemben, így sosem volt olyan érzésem, hogy valami hiányozna. Mindig a soron következő karakter volt a legjobb és legélvezetesebb, rengeteg szépet és jót kaptam ettől a hivatástól. Jelenleg tehát a rendezés élvez inkább elsőbbséget, ugyanakkor igazgatóként mindig a társulat érdekeit tartom szem előtt, és ha lehetőségem van egy kiváló, neves rendezőt idehívni, akkor örömmel vállalom a gyermek- és ifjúsági darabok, illetve a vígjátékok rendezését.

– Mit jelent az ön számára a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház?

– Egyrészt van egy nagyon erős emocionális kötődésem, hiszen a nagyváradi Szigligeti Színházat ugyanaz a Fellner–Helmer bécsi építészpáros tervezte és építette, akik a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház épületét is. Így, amikor először tettem be ide a lábam, rögtön azt éreztem, hogy hazaérkeztem. Másrészt az életem is sokat változott, mióta 2008-ban ennek a társulatnak a vezetője lettem. Emberségből, szeretetből és elfogadásból építem ezt a színházat. Szerencsére a városvezetés is bizalommal van irányomban, sok a pozitív közös élmény, ami egy nagyszerű együttműködést feltételez, és ennek köszönhetem, hogy harmadszorra is megválasztottak, 2023-ig. A társulatban van tizenkét olyan színész, akik a kezdetektől velem dolgoznak, ők erős magja a csapatnak. Vannak, akiket évadról évadra újra meghívok, mert nagyon szeretem, hogy itt játszanak, és a társulat tagjainak tekintjük őket. Emellett sok tehetséges fiatallal dolgozunk, akik most bontogatják a szárnyaikat. Egy kiemelkedően tehetséges, kreatív, munkabíró társulat működik Kecskeméten, amelynek tagjai nagyszerűen megtalálják a hangot a vissza-visszatérő vendégrendezőkkel is. Szerencsénkre olyan nagy tudású szakemberekkel dolgozhatunk együtt, mint Bagó Bertalan, Nagy Viktor, Béres Attila, Szente Vajk, Mohácsi János, vagy éppen Szász János, akik a magyar színházművészet jelentős alkotói és szeret­nek Kecskeméten dolgozni.

– Mi inspirálja önt a mindennapokban?

– Lassan tizenkét éve, közel százötven ember megélhetéséért és művészi kiteljesedéséért vagyok felelős. Ez hatalmas feladat, amit én nem szakmaként, hanem hivatásként élek meg. Nagyon sajnálom, hogy Magyarországon jelenleg még nem oktatják a színházigazgatást, pedig vannak olyan részei, amik taníthatók, és persze vannak olyan oldalai, amit nap mint nap én is tanulok. Folyamatosan jönnek az újabb és újabb megoldandó helyzetek, hogy ezt a mostanit ne is említsem, de engem a kihívások inspirálnak, és szeretek tanulni.

– Felesége, Sára Bernadette szintén tagja a kecskeméti társulatnak. A magánéletben könnyen összeegyeztethető két művészember, ráadásul azonos munkahelyen?

– Én abszolút az előnyeit látom csak a közös munkának. Egy felkészülési időszakban például nem kell elmagyarázni, hogy miért révedek el, húzódok a sarokba szöveget tanulni. Detty pontosan tudja, hogy mivel jár ez a 24 órás szolgálat, amikor az ember egy darabra készül és természetesen fordítva is így működik. Azt gondolom, hogy egy civil ember ezt talán nehezebben értené. Mindig kikérjük egymás véleményét a szerepeinkkel kapcsolatban, gyümölcsöző kapcsolat a miénk ilyen szempontból is. Nincs bennünk féltékenység a másik sikerei iránt, sőt! Akkor vagyok a legboldogabb, ha őt sikeresnek, elégedettnek látom!

– Mit jelent az ön számára a siker?

– Nem mindig a taps az, ami sikeressé emel egy alkotást, bár nyilvánvalóan fontos. Egy jó színésznek két fontos képességgel kell rendelkeznie: az egyik a siker, a másik a kudarc elviselésének képessége. A kudarcé az egyszerűbb. A művészember érzi azt, ha egy alakítás nem sikerül. Ilyenkor hazamegy, három napig bőg, majd pedig feláll és elkezd dolgozni azon, hogy jobb legyen. A sikert elviselni sokkal nehezebb. Megmaradni ugyanannak a művésznek, ehhez kell az önismeret és a szakma iránti alázat.

– Hogyan fogadta a Magyarország Érdemes Művésze díjat?

– Szerintem azért fontosak ezek az állami elismerések, mert egyfajta visszajelzései annak, hogy a kulturális kormányzat odafigyel arra, ami egy-egy művésszel a pályafutása alatt történik. Azt jelzi a díj számomra, hogy színházigazgatóként, színészként és rendezőként is jó úton járok.

– Mennyit és milyen irányba változott a színészszakma és a színház szerepe az elmúlt években, évtizedekben?

– Alapszabálynak tartom, hogy fejlődni és megújulni kell. Azt gondolom, hogy az utóbbi két-három évben kifejezetten előnyére változott a szakma és ennek köze van ahhoz, hogy egy olyan államtitkár áll a kulturális tárca élén, aki maga is színházigazgató volt, Fekete Péter. Ő ismeri a színházi lét nehézségeit, szépségeit, sok mindent átlát és aszerint cselekszik, és ahol kell, segít. Kulcskérdés továbbá a fiatalok helyzetbe hozása, ami szerintem jóval intenzívebben zajlik jelenleg, mint az én pályám kezdetén. Ha a közönség felől közelítem meg a kérdést, akkor pedig azt mondhatom, hogy az alapvető értékek mit sem változtak. Felemelő érzés látni, ahogy estéről estére összegyűlik több száz vagy akár ezer ember, hogy közösen éljék át azt a csodát, ami abban a pillanatban – megismételhetetlenül – a színpadon történik. A színház egy közösségi szertartás, amiben együtt játszik a nézőtér és a színpad. Nem véletlen az ez évi jelmondatunk: Társasjáték. Együtt hozzuk létre a csodát!

Névjegy

Cseke Péter Jászai Mari-díjas, Nádasdy Kálmán-díjas, megyei Prima díjas direktor 1953. október 3-án született Nagyváradon. Szülei színészek voltak. 1972-ben felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskola színész szakára, Szinetár Miklós vezető tanár, és Babarczy László osztályába. 1976-ban végzett, és öt évig a debreceni Csokonai Színháznak volt a tagja. 1981-től a Madách Színház szerződtette. 1990-től egy évig a budapesti Nemzeti Színházban játszott. 1990-ben Jászai-­díjat kapott. 1991-től szabadúszó, 1992-től rendez is (Madách Színház, Auersperg Theater – Bécs, Karinthy Színház, Merlin Színház, Budapesti Kamaraszínház, székesfehérvári Vörösmarty Színház, Turay Ida Színtársulat, Kecskeméti Katona József Színház). 2008. augusztus 1-től a Kecskeméti Katona József Színház igazgatója.