Gyerekkori álma valósult meg: a Fesztiválzenekart vezényelte

– Hogyan lett egy estére a Budapesti Fesztiválzenekar karmestere?

– A Budapesti Fesztiválzenekar és a Művészetek Palotája minden évben megszervezi tematikus, egy-egy zeneszerzőhöz köthető maratonját. Idén 250 éve született Beethoven, ezért neki szentelték az eseményt. Ekkor egész nap az ő műveit játszották és a koncertsorozatot hagyományosan a Fesztiválzenekar zárja, melyet Fischer Iván dirigál. Az idei koncepcióval kapcsolatban úgy határoztak a szervezők, hogy a nagy koncertet olyan zeneszeretők vezényeljék, akik soha nem álltak nagyszínpadi zenekar előtt és nincs karmesteri végzettségük. Én ennek mint jogász teljesen megfeleltem. Tavaly szeptemberben jelent meg a versenyfelhívás, amelyre meglepően sokan, 117-en jelentkeztek. Két forduló alatt szűkítették le arra a négy főre, aki Beethoven 7. szimfóniájának négy, azaz egy-egy tételét vezényelheti. Négyünk közül, akik ezt megnyerték, ketten gyakorló zenészek, az egyikük csellista, a másikuk korrepetitor és volt egy aneszteziológus is.

– Hogyan készült a feladatra?

– Fejből vagy partitúrából készültem a kiválasztásra, ahol az első fordulóban az első tételt kellett vezényelni a két zongorának, a második fordulóban pedig az egész szimfóniát kellett elvezényelni, szintén a két zongorának. A darab nagyon ismert, a partitúrájában már előtte kiismertem magam, és rengeteg klasszikus zenei koncerten voltam már. Persze, sok felvételt megnéztem a 7. szimfóniáról, így nagyjából tudtam, mibe vágom a fejszém.

– Semmilyen előzetes tapasztalata nem volt a karvezetésben?

– Semmi, azon kívül, hogy nagyon szeretem a zenét. A partitúrát is autodidakta módon tanultam meg olvasni. Amikor koncertre mentem, előtte mindig alaposan utánaolvastam a műnek, és partitúrával a kezemben hallgattam a koncertet.

– Mennyire fogadta el önt a zene­kar?

– Úgy kezelt, mintha legalább egy nagy európai zenekar rezidens karmestere lettem volna, profiként kezeltek, nem éreztették velem, hogy amatőr vagyok. Mindent megcsináltak, amit kértem, és szakmai beszélgetéseket folytattunk a próbák szüneteiben. Semmilyen felvétel nem adja vissza, de nagyon intenzív kapcsolat van a karmester és a zenekar között. Folyamatos szemkontaktus, visszajelzések, mosolyok, kacsintások egy jó belépés alkalmával.

– Hogyan segítették a felkészülésben?

– Egy fiatal karmester, Dubóczky Gergely segített a szakmai felkészülésben, és már úgy állhattam a zenekar elé, hogy kész haditervem volt. A próbák a zenekar Selme­ci utcai próbatermében zajlottak, három nagyzenekari próbával. Korábban szerveztek zongorás próbát is, illetve volt négy-öt konzultáció, amikor partitúrával a kezünkben kidolgoztuk a tervet.

– Mi az a többlet, amit a többi jelentkezőhöz képest nyújtottak?

– A zeneszeretetet nézték és azt, hogy a stresszes helyzet ellenére tudunk-e úgy zenélni a zongorának a válogatón, hogy az közel álljon egy kész produkcióhoz.

– Tanulmányozta a karmestereket?

– Persze, Fischer Ivánt automatikusan, de Daniel Hardingot, Bernard Haitinkot néztem meg többször és figyeltem a technikájukat.

– Milyen érzés volt a koncerten kiállni a zenekar és a közönség elé?

– Érdekes, hogy a próbáktól sokkal jobban izgultam, mint magától a koncerttől. A koncert már örömteli finálé volt és a Müpa is karmesterként kezelt bennünket, a közönség pedig elképesztő partner volt ebben a közös játékban. Fischer Iván úgy fogalmazott, hogy nekünk nem profinak kell lennünk, hanem a zeneszeretetünkkel hassunk úgy a zenekarra, mintha először játszanák el a szimfóniát.

– Mi teszi a jó karmestert?

– A karmester értelmezi a művet. A zenekar abban a helyzetben van, hogy azt kell játszania, amit a karmester gondol az adott műről. Ez nem demokratikus műfaj, de jó, ha egy kérés kérésként hangzik el és nem parancsként, illetve az sem jó, ha a karmester túlkontrollál. Nálam például koncepció volt, hogy ne kontrolláljam túl a klarinétművészt.

– A családból hozta a zene szeretetét?

– Zeneszerető családom van, de nem a klasszikus zenét részesítik előnyben, hanem inkább a korosztályukra

jobban jellemző dallamokat, például a Pink Floydot. Háromévesen volt az első találkozásom a komolyzenével, amikor a nagymamám elvitt az operába. Azután az ő fehér kötőtűjével álltam a tükör előtt és bármit, amit hallottam, vezényeltem vele. Amikor pedig nagyobb lettem, mindig jártam a koncerteket.

– Korábban gondolt arra, hogy zenei pályára lép?

– Gondoltam és iskolai kórusban is énekeltem, de a családban senki nem foglalkozott zenével, mindenkinek kézzelfogható szakmája van és esetemben a jogi egyetem klasszikus megoldás volt. Feljött, hogy a Zeneakadémiára jelentkezem, de furcsán néztek volna rám a családban.

– Nem bánja?

– Most vasárnap óta bánom.

– Miért?

– A koncert az egész folyamat euforikus fináléja volt. Amikor 1800 ember tapsol, az felejthetetlen dolog. De a próbák során is volt bennem félelem, mert a világ 10 legjobb fesztiválzenekara elé kellett állnom és irányítanom őket kellő tapasztalat híján, de mégis, amikor a 80 ember közös munkájából egy művészeti produkció születik, az elképesztő, felemelő érzés.

– Akkor így visszanézve, utólag el tudná képzelni magát a karmesteri hivatásban?

– Igen, és érdekes, hogy mind a négyünknek nehéz volt másnap napirendre térni a történések felett és visszatalálni a munkahelyére.

– Kiket hallgat?

– Sokakat, különösen szeretem Mahlert és Wagnert, főleg a késő romantikus német zeneszerzők műveit. De ezen a koncerten rájöttem arra, hogy bármelyik darabot meg lehet szeretni és mindegyikben megvannak azok az apró részletek, amitől az ember képes elájulni. Egyszerű hallgatóként lehet, hogy nem vesszük észre ezeket a részleteket, de elemzőként és karmesterként felfigyelünk rájuk.

– Visszatérne még a karmesteri emelvényre?

– A gyakorlatban azt gondolom, hogy az én jutalmam a koncert volt, hiszen a nagyon régi gyermekkori álmom az volt, hogy egy professzionális zenekart vezényelhessek. Ha belegondolok, minden számítás szerint lehetetlen az, hogy én zenei képzettség nélkül Beethovent vezényeljek a világ egyik legjobb klasszikus zenekarának a Müpában. De mégis megvalósult.