A kalocsai népművész készítette a bazilika oltárterítőit is

Nagy Ferencné Julika néni szülőfalujában, Hillyén akkor még mindenki viseletben járt, és az is természetes volt, hogy akinek kézügyessége engedte, maga írta és varrta ki a főkötő vagy a kötényszél, ingváll mintáit. Ebben a nagyon szép kis faluban született 1943-ban Julika néni, ott élte a gyerekkorát, ott volt libapásztor, s járt iskolába.

– Én már akkor ott is elkezdtem rajzolni, a tanító néni felfigyelt rám, hogy van érzékem a rajzoláshoz. Biztatására telerajzoltam különféle virágokkal, csokrokkal a táblát, színes krétákkal ki is színeztem. Elég jó tanuló voltam, a szüleimet rá akarták beszélni, hogy engedjenek tanulni, tanítóképzőbe, de az atyaistennek nem akartak elengedni, egy leány voltam, és akkoriban nagyon kevés parasztlányt engedtek tanulni, inkább a fiúkat. Más lehetőség meg nem volt, amikor befejeztem az általános iskolát, magamnak én is írtam ki főkötőt, kötőt, ingvállat. Aztán látták a falubeliek, hogy tudom ezt csinálni, aztán hol az egyik, hol a másik hozott egy kis munkát, és én nagyon örültem ennek. Már tizennégy éves koromban megtanultam géppel is varrni. Először a szomszédasszonytól lestem el fogásokat, a kolbászvarrást, a lábazást, bekötést, aztán addig-addig gyakoroltam, míg szépen nem ment, akkor aztán már vállaltam másoknak is varrást – emlékezik vissza a gyerekkorára.

A lánykora is otthon telt, segített a ház körüli munkákban, a földeken, mellette persze írt, varrt és rajzolt. Aztán összekötötték az életüket egy hillyei fiatalemberrel. Akkor már bejárt Kalocsára dolgozni egy varrodába és a konzervgyárba szezonmunkára. Lányuk születése után egy évvel kezdett dolgozni a Kalocsai Háziipari Szövetkezetben gépi varróként, majd átkerült az íróasszonyokhoz, ami egy rang volt, hiszen annak idején a háziiparnál volt 1700 tag, ebből mindössze tizenkét íróasszony, akik tervezték, rajzolták a mintákat.

– Aztán ráálltak arra, hogy amit megrajzoltunk, azt sablonálták, így kevesebbe került nekik, mintha minden egyes darabot az íróasszonyokkal kellett volna kiíratni. Így kevesebb lett ez a fajta munka, de akkor elkezdtük a tojásfestést, és nagy kartonokra is pingáltunk, amit valami tapétafélének használtak fel. Ha kevés munka volt a háziiparnál, akkor ott volt a háztáji, paprikaföld, állatok, ebből lehetett pótolni az egyébként sem túl magas jövedelmet – mondta.

– Nagyon keveset fizetett a háziipar, de nagyon sok asszony ennek köszöneti, hogy van ma nyugdíja. Ha sürgős kapálni való volt, akkor azt elvégeztük, utána a többiek feküdtek le pihenni, én meg ültem a varrógéphez. Már sokszor apám kocogtatta az ablakot, hogy „miért nem fekszel le, a többiek már lassan kelnek, te meg még mindig a varrógépet hajtod”. Most is nagyon szeretem, de most már nem olyan jó a lábaimnak a sok ülés – teszi hozzá.

Csak érdekességként említi, hogy a ’70-es években egy kéttenyérnyi riselinezett terítőért 8 forintot kaptak (a kenyér kilója akkor volt 3-4 forint között). Nem volt túl sok munka, nevetve meséli, hogy Hillyéről azért mentek be a 16 kilométerre lévő Kalocsára a munkáért biciklivel, hogy a csertői vonat előtt beérjenek. Ugyanis Öregcsertőről sokan dolgoztak a Háziiparnál, és ha nem értek oda időben, a hamarabb érők elvitték a többiek elől a munkát.

Férje halála után, ’94-ben költözött be Kalocsára, egyedül nehéz lett volna rendben tartani a ház körüli nagy kertet, a földeket. A varrógép az első között került a helyére az új házban, és már negyedszázada ugyanott áll. Számba venni is szinte lehetetlen, mennyi munka került ki abból a szobából.

– Budapestre, a bazilikának készítettem három garnitúra oltárterítőt. Kilenc darab egy garnitúra, készült színesben, tiszta fehérben és zöldben, amit böjti időszakban szoktak felteríteni. Az unokáim már jártak ott és látták, azt mondták nagyon szépen mutattak a sötét márványoltárokon – azt mondja, erre nagyon büszke. A legnagyobbnak négy és fél méter az eleje, plusz az oldalak, és mindez húsz centi szélességben kihímezve és riselinezve. És közel ekkorából van még nyolc a garnitúrában.

– Nagyon nagy volt, a gépem körbe volt „asztalozva”, alig tudtam a rámát forgatni. Az anyagvételtől a kész terítők átadásáig egy év is eltelt – emlékszik vissza a munkára.

A míves munka aztán több megrendelést hozott, a Mátyás-templomba is rendeltek tőle egy színes és egy fehér garnitúrát, majd a Szent Erzsébet- és a budafoki templomba, de az ország más településeire, sőt külföldre is.

Nagy Ferencné Julika néni tagja az arany minősítéssel bíró Mezei Virágok Népdalkörnek és a kalocsai hagyományőrzők kézműves közösségének, velük az ország és a világ különböző fesztiváljaira is eljutott. Már harmadik éve, hogy január közepén, Berlinben, a Nemzetközi Zöld Héten, Európa egyik legnagyobb mezőgazdasági, élelmiszeripari vásárán képviselik hazánkat és Kalocsát, de volt Düsseldorfban, Milánóban, Bécsben, Prágában, Pozsonyban, Székelykeresztúron és Szabadkán is. Julika néni februárban lesz 77 éves. Arra a kérdésre, lesz-e utánpótlás, aki továbbviszi az írás, a pingálás és a gépi varrás hagyományait, nem túl bizakodó a válasza.

– A fiatalok nem nagyon érdeklődnek ez iránt. Ha ügyes, ötszáz, nyolcszáz forintot tud egy kézi varró vele keresni naponta, de ezt nem is lehet 8 órán keresztül folyamatosan csinálni, elfárad a szem, a hát, a láb… Ha egy rámát kivarrok, az mintától függően másfél óra körüli, akkor föl kell állni, mást csinálni. Egy minimálbéres órabér is több. Sokan azt hiszik, amikor látják, mennyibe kerül egy kalocsai terítő, hogy a készítője ezzel mennyit keres. A csudát! Mi ennek a töredékét kapjuk, a java a kereskedőknél marad. Nem tudom, ha mi kihalunk, akkor mi lesz, ezért a pénzért a fiatalok nem csinálják, inkább más lehetőséget keresnek, nekünk meg a nyugdíj mellett egy kis kiegészítés. Ami fontosabb, el sem tudnám képzelni a mindennapjaim e nélkül, örömöm telik benne, ha kiírok egy terítőt, és látom, amikor kivarrják és kész, milyen gyönyörű, és az nagyon jó érzés – mondja Julika néni.