Honti Roland élete a rock

– Hogyan lett önből rockzenész?

– Kisgyermekként meg sem fordult a fejemben, hogy zenész legyek. Tanultam ugyan zongorázni kisiskolásként, de tanárom szerint nem volt bennem elegendő tehetség, és hiányzott a szorgalom is. Erőlködésemet hallva arra a következtetésre jutott, hogy zeneileg „dadogok”, így azt javasolta, ne erőltessem tovább a muzsikálást, mert nem nekem való. Örömmel fogadtam, hogy nem kell tovább klimpíroznom és szolfézsra járnom. A zenével lényegében középiskolásként kerültem újra kapcsolatba. Életem meghatározó élménye volt a frissen alakult, helyi fiatalokból álló Etrait fellépése iskolánkban, mely formációnak rövidesen én magam is tagja lettem. Az együttesnek inspirációs és emberi szempontból is nagyon sokat köszönhetek.

– Ez után számos zenekarban játszott még.

– Időközben akkori barátaimmal, Warga Péterrel, Kenéz Tamással és Horváth Leventével együtt megalakítottuk első saját zenekarunkat, az Infantillicát. Kissé erőltetett, de saját ötletekkel megfűszerezett „értelmiségi” rockot játszottunk. Eközben a heavy metal vonalat képviselő Etrait formáció is folyamatosan működött. Az évek során számos más zenekar (például a Metallica Revival, a Brutal Force) is létrejött, illetve tűnt el különböző okokból. A későbbiekben a Kunokák zenekarban is játszottam, akkor már ritmusgitárosként. Egymást követték a fellépések, melyekből lassan magánéleti problémák kezdtek kialakulni, szakítottam a zenéléssel. Minden figyelmemet a tisztes polgári foglalkozásomra és a családomra fordítottam. Sok mindennel foglalkoztam, de valahogy úgy éreztem, valami hiányzik az életemből.

– Mi késztette arra, hogy újra színpadra lépjen?

– Több mint tizenöt év kellett, hogy rájöjjek, mi is ez. A hivatali munkám során nagyon sok együttest hangosítottam. Hallgatva őket fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy újra színpadra lépjek. Az első újkori zenekaromat, a Helyi Érzéstelenítést (HÉ!) 2011 szeptemberében hoztuk létre néhány régi és egy új, de annál elkötelezettebb gitáros barátommal, Jóború Szabolccsal. Az első időszakra csupán néhány koncerttel számoltunk, ehhez képest a következő év végéig már tucatnyi alkalommal léphettünk színpadra. A hirtelen jött népszerűségre majdhogynem ráment a zenekar. Többen kiléptek, illetve új tagokat is keresnünk kellett. A banda végül is talpra állt, és máig is működik. Időközben felkérést kaptam a főként szabadszállási zenészekből álló, népzenei gyökerekből táplálkozó Zacc formációba, emellett tagja lettem a populárisabb vonalat képviselő X-Bár és a klasszikus magyar rockot játszó Propeller zenekarnak is. A zenekari élet mellett sokszor dolgozom együtt más kunszentmiklósi tehetségekkel is. Tóth Péter versmondóval jó néhány közös projektet vittünk végig, és számos felkérés érkezett fiatal énekesekkel és versmondókkal való közös munkára.

– Zenekarvezetőként, zenészként mennyire szeret a középpontban lenni?

– Mindig is úgy tekintettem magamra, hogy jó érzékkel átlátom azokat a folyamatokat, melyek egy zenekart hatékonyan működtetnek. A tagok személyes ambícióinak ismerete és az adott képességek kiaknázásához szükséges egyéni motivációk fontos elemei a banda működésének. Szintén fontos a koncertekre járókkal a közös hullámhossz megtalálása, talán ezt is az erősségeimnek tudhatom. A színpadon is bármikor kimegyek előre abban a tudatban, hogy a többiek ott vannak mögöttem, gitárral, dobbal, ritmussal, énekkel, és akkor jöhet bármi vagy bárki. Frontban egyedül viszont nem az én világom.

– Egy tehetséges vidéki rockzenésznek van-e lehetősége arra, hogy profi legyen?

– Vannak olyan időszakok, amikor kifejezetten „nehéznek” érzem a gitárt. Próbálom visszafogni az eseményeket, de éppen a fordítottját érem el. Négy zenekarban játszom, van olyan hetem, hogy akár négy napot próbálok és két koncertet adok. Törekszem arra, hogy felállítsam a fontossági sorrendet a család, a munka és a koncertezés között. Véleményem szerint a zenélésnek hobbi szinten kell maradnia, mivel nekünk, vidéki muzsikusoknak nincs arra lehetőségünk, hogy profik legyünk. A profi nem attól profi, hogy tízszer tehetségesebb, mint akár bármelyikünk. A profi attól profi, hogy neki az egész napja a muzsikáról szól. Amikor akar, felkel, elmegy gitárórára, szolfézsra, zongorára, hogy legyen még egy hangszere vagy épp stúdióba. Ekkor elmondhatja magáról, hogy profi vagyok, még akkor is, ha adott esetben egy vidéki amatőr szintjét sem üti meg.

– Mit jelentett és mit jelent ön számára a zene?

– Igazából, aki valódi belső késztetést érez a zenélés iránt, nehezen szánja rá magát, hogy „vendéglátós” muzsikát játsszon. Amennyiben kitartasz az elveid mellett, onnantól kezdve magadnak, illetve egy szűk közönségnek játszol. A zene számomra öröm, játszom a saját szólamomban, mindegy, milyen stílusban. Fontos, hogy aki mellettem van, az is tudja a dolgát, tegye oda magát. A lényeg, hogy jól szóljon a dal. Az örömzene stílusfüggetlen. A kilencvenes évek nemzedékében volt az a bizonyos rocker gyerek, általában csonka család gyermeke, akivel szinte senki sem foglalkozik, viszont nem olyan „egyszerű”, hogy ne legyen el magától. Dolgozik benne valami tenni akarás, ami ki akar robbanni belőle. Ahhoz, hogy le tudja vezetni a folyamatos feszültséget, tudatmódosító szerekre van szüksége. A ragasztó és a füves cigi helyett rockzenét hallgat, amivel valami hasonló állapotba jut, viszont nem kerül pénzébe és mellékhatásai sincsenek. Serdülőként nekem is nagy szükségem volt a rockzenére, hogy rendben tartsam az elmémet és hogy mindezt ne destruktív módon sugározzam ki magamból, szükségem volt a hangszeres játékra. A felnőtté válással mondhatni minden csak rosszabb lett, a felelősségvállalás, a mindennapi megszokott rutin, a „mókuskerék” miatt még nagyobb lett a kirobbanni akaró feszültség. Ha nem akarod befalazni, lenullázni magad szellemileg, most is kell valami, ezt jelenti számomra a zene.