Negyven évig őrizte a titkot: a malenkij robot áldozataira emlékeznek Császártöltésen

Magyarországon a fogadóbizottság megfenyegette a hazatért rabszolgamunkásokat, hogy ha beszélni mernek a malenkij robotról, akkor az egész családjuk megbánja. Stalter Judit édesapja csak a rendszerváltás után szólalt meg, mert a kárpótlási folyamat során támogatást igényelhettek a még élő egykori elhurcoltak.  

Császártöltésről 380-400 férfit, 18-20 nőt deportáltak a Szovjetunióba, akik közül 69 férfi és 3 nő soha nem tért vissza szülőfalujába. Stalter Judit édesapja évekkel ezelőtt elhunyt. Ahogy a falu vezetője mondta, ő volt az utolsó előtti azok közül, akik megélték, hogy visszatérhettek. A túlélők közül ma már nem élnek. 

Néhány éve a helyi a Császártöltési Német Nemzetiségi Önkormányzat a közösségek házában rendezett egy beszélgetést, melyen három túlélő, Lakner Mátyásné (született Koch Erzsébet) Lizi néni (93), Fang József (90) és Kirschner Lőrinc (88) mesélt a sok évtizedig elhallgatott „élményeiről". Szinte az utolsó pillanatban rendezték meg a visszaemlékező fórumot, ahol leülni szinte képtelenség volt, annyi embert érdekelt az idős emberek visszaemlékezése. Erről hírportálunk is beszámolt. 

Annak idején ezt írtuk: „Szavaikból érződött, hogy azok élhették túl a rabszolgamunkát, akik bíztak a hazatérés lehetőségében. Lizi nénit a négyéves fia mellől szakították el 1944 decemberében. Két orosz és egy töltési policáj beállított hozzájuk egy listával, amit a tanácsról kaptak. A császártöltéseiket az iskola épületébe gyűjtötték össze, ahol az emberek azt találgatták, vajon agyonlövik, vagy Oroszországba viszik-e őket. Az embereket Kiskunhalasra vitték, ahová Hajósról, Nádudvarról és Hartáról is hurcoltak németeket. Az állomáson vagonokba terelték az embereket. Egy hordó volt benn 4 hektónyi vízzel, és egy vaskályha. Mellékhelyiségként egy 30x30 centiméteres lyuk szolgált a vagon padlóján. A donyecki szénmedencébe gurult a szerelvény, ahol a férfiakat szénbányákban dolgoztatták. Lizi  néni az első napokban fűrésztelepre került fát hordani, később épületeket takaríthatott, ami a bányamunkánál jobb volt, majd a lágerfürdőben is dolgozott. Az emberek tartották egymásban a lelket, de sokan feladták, ők sosem tértek haza. Lizi néni abban a lágerben élt, ahol a férje is, így napközben találkozhattak. Az étel rossz, szinte ehetetlen volt, három év alatt rengeteget szenvedtek. Amikor hazajött, várta a hírt: a családja rákerült a kitelepítendők listájára. Szerencsére a szerettei a szőlőben egy kunyhóban bújtak el, és élték túl a kitelepítés időszakát. Fang Józsefnek szerencséje volt, ő ugyanis megszökött édesapjával a málenkij robot elől. Megérezték, hogy nem romeltakarításra kell menniük, hanem Oroszországba kényszermunkára. Császártöltésen előbb egy 30 méteres pincében rejtőztek el. Majd onnét továbbálltak, egy hétig állandóan bujkáltak , így menekült meg az elhurcolástól. Kirschner Lőrincet 1945. január 29-én vitték Kiskunhalasra, ahonnan egy hónapig tartott az út a donyecki szénbányák világába. Bányában dolgozott 1950-ig. Az évek során összebarátkozott az ukránokkal,  akik ellátták élelemmel, és olyan fehér személy is akadt, aki feleségül is akart menni hozzá.”