Vakon is másokon segít a félegyházi Gulyásné Kis Adelina pszichológus

Adelina egy szembetegség következtében vesztette el a látását. Születéskori rendellenesség miatt kellett eltávolítani a szemlencséit és ennek következtében zöldhályog alakult ki nála. Ezt folyamatosan kezelték szemcseppekkel, műtétekkel, hogy késleltessék a látása elvesztését, de fokozatosan szűkült a látótere és homályosodott el előtte a világ. Tizenöt éves korában veszítette el teljesen a látását, épp, amikor megkezdte a középiskolát. Kamasz lányként nagyon nehezen élete meg ezt a helyzetet – mesélte Adelina. Hozzátette, felnőttfejjel már tudja, hogy a kortársai annak idején nem rossz indultból távolodtak el tőle, több barátját is elveszítette. Direkt bántást nem kapott, de nagyon egyedül érezte magát. 

– Bár kétségbeestem, gyakran voltam elgyengülve, de tudtam, hogy szeretnék tovább élni, csak azt nem tudtam, hogyan? Céltudatos fiatalhoz méltó életet szerettem volna, de elképzelni sem tudtam, hogy fogom használni a számítógépet, hogy fogok főzni, egyáltalán hogyan boldogulok majd? – sorolta egykori kétségeit Adelina. Elmondta, szerencsére vannak olyan szakemberek, akik segítik a látássérültek rehabilitációját. Adelinához Budapestről a Módszertani Központból járt le egy utazótanár, aki bevezette a vakok világba. 

Nem szerettem volna mindig valakinek a kezét fogni. Hatalmas élmény volt, amikor először egyedül mentem a boltba vagy az iskolába. Persze volt, hogy féltem, főként amikor egyedül barangoltam a kis utcánkban, kiszolgáltatottnak éreztem magam, de soha nem történt még bajom – részletezte Adelina. Azt is elmondta, hogy fehér bottal minden útvonalat meg kell tanulni mielőtt önállóan útnak indulna. Természetesen ebben szülei is nagy segítségére vannak. Ám ahhoz, hogy megfelelő segítséget tudjanak adni, először nekik is meg kellett tanulniuk úgymond vakosan gondolkodni – részletezte Adelina. 

Azt is elmondta, hogy a gimnáziumban lap-topon jegyzetelte a hallottakat. Egy speciális képernyő olvasó szoftver segítségével boldogult. Egyik fülében fülhallgatón hallgatta, amit leírt, a másikkal pedig a tanárra figyelt. Ez a megosztott figyelem kezdetben nem volt könnyű, de megszokta. Ehhez persze a gyors gépelést is meg kellett tanulnia. Elsajátította ugyan Braille-írást is, de azt nagyon nehéznek találta, főként úgy, hogy először a síkírásos betűket ismerte meg. Mint mondta, nagyon hasznos a Braille-írás, de ma már egyre jobban átveszik a szerepét az okostelefonok és a számítógépek.

Adelina elmesélte, hogy míg korábban külön színfelismerő készüléket használt, ma már ezek az eszköz lokalizálódnak az okostelefonokban. Nagyban segíti a vakok hétköznapi életét a beszélő szoba- és konyhai mérleg, de van beszélő lázmérő is. A konyhában nagy segítség a folyadékszint-mérő. Ez olyan mint, egy csipesz, amit a pohár vagy az edény szélére kell csíptetni és jelzi, ha a folyadék eléri a csipesz alját, így nem lehet túlönteni a folyadékot. 

 Persze nem ugyanúgy mintha látnék. Minden hosszabb ideig tart, mert a szemem helyett a kezemmel, tapintással ellenőrzök mindent. A takarításnál az a fontos, hogy mindig strukturáltan csináljam. A tükröt például fokozatosan föntről lefelé törölgetem, hogy biztos ne maradjon ki egyetlen részlet sem. Kézzel ellenőrzöm, hogy elég tiszta-e a csempe, vagy a csaptelep. Porszívózáshoz vezeték nélküli porszívót használok. A pókhálózást azonban a férjemre bízom és a mosásnál is együtt válogatjuk ki színek szerint a ruhákat. Meg tudjuk csinálni "egyedül" is az úgynevezett távszem alkalmazásával. Ennek az a lényege, hogy a nap 24 órájában hívható szakemberek kamera segítségével irányítják a ruha kiválogatását, vagy épp felolvassák nekünk a levelet.  

Adelina arról is mesélt, hogy középiskola után a Szegedi Tudományegyetemen tanult tovább. A Dél-Alföldi Rehabilitációs Központ szakemberei segítettek neki a szegedi beilleszkedésben. Az útvonaltanulás volt az első amiben a segítégüket kértem, hiszen Szegeden már sokkal bonyolultabb terep várt rám, villamossal, buszozással. A kollégium és az egyetem között, az egyetemen és a kollégiumon belül is meg kellett tanulni az útvonalakat. Miután ez ment, jött az igény, hogy főzni szeretnék. Minden olyan praktikát megtanítottak, amit látássérültként bevethetek a konyhában. Később pedig a csecsemőgondozásban kértem a segítségüket – sorolta Adelina, aki egy kétéves kisfiú boldog anyukája.  

– Nagyon jó tapasztalás volt számomra, hogy a nővérem gond nélkül rám bízta a kisfiát, akitől sokat tanultam. Óriási segítség volt, hogy a nővérem mindig hitt bennem, még akkor is, amikor én nem. Ez adott erőt a gyermekvállaláshoz. Mi másképp oldunk meg dolgokat, de megoldjuk. Nem olvasok ugyan mesét a kisfiamnak, helyette kitalált mesét mondok, vagy hangoskönyvet hallgatunk. Az etetésnél pedig az ölembe ültetem, hogy a teljes testemmel érzem a reakcióit – avatott be a szülői praktikákba Adelina, aki azt is elmondta, a pszichológusi pályát nem véletlenül választotta, hiszen édesanyja is pszichológus, így mindig is része volt az életének a pszichológia. 

– Bizonyára döntésemben közrejátszott a látássérültségem is. Ugyanakkor nagyon szeretek másokkal együtt dolgozni, szeretem meghallgatni mások problémáit. Természetesen azt is nézni kellett, hogy vakon milyen lehetőségeim vannak, milyen munkát tudok ellátni. Azt gondolom, hogy a pszichológiához elég a szívem és a lelkem. Úgy érzem elég nyitott és befogadó vagyok ehhez a hivatáshoz – zárta a beszélgetést Gulyásné Kis Adelina.