2023.06.04. 15:49
Nem vagyunk hősök, azt tettünk, amihez értünk
Riczu Norbert a Hírös Rescue Team tagjaként vett részt februárban, a törökországi földrengés túlélőinek felkutatásában. A szabadszállási mentőszakápolónak közel három hónap kellett ahhoz, hogy feldolgozza magában a hetvenkét óra történéseit.
A mentőcsapat a repülőtéren (jobb oldalt) Riczu Norbert
Forrás: Beküldött fotó
Riczu Norbert tizennyolc éve dolgozik az Országos Mentőszolgálatnál. Tagja, egyben alelnöke a Hírös Rescue Team Speciális Mentő Egyesületnek. A csapat önkéntesei februárban három napon át kutattak a túlélők után Törökországban, a földrengésben megsemmisült Antakya, ahol februári tragédiát megelőzően mintegy ötszázezer ember élt. A török hatóságok azonnal észrevették, hogy nem fognak boldogulni, ezért nemzetközi segítséget kértek.
– A híradásokból értesültem a 7,8-as erősségű törökországi földrengésről. Három nappal később hívott Trencsényi Péter, hogy szeretnék-e részt venni a mentésben. Azonnal igent mondtam. Megbeszéltük, hogy kik azok, akik biztosan jönnek, majd összeállítottuk a technikai eszközöket, szakfelszereléseket, melyekre szükségünk lesz. Délután már a repülőgépen ültem bajtársaimmal, Hírös Rescue Team Speciális Mentő Egyesület és az Egy csepp tűz Önkéntes Tűzoltó Egyesület önkénteseivel a Magyar Református Szeretetszolgálat kutató-mentő csapatának tagjaiként – emlékezett vissza a történtekre Riczu Norbert.
A mentőcsoport tagjai egytől egyig kiváló szakmai múlttal és tapasztalattal rendelkeztek. Az összeszokott gárda egy évvel ezelőtt teljesítette a katasztrófavédelem minősítő vizsgát. Mondhatni érvényesült az ok-okozat törvénye, a három szituációs gyakorlat közül ez egyik, földrengés utáni mentés volt.
– Sejtettük, hogy hová megyünk, ám a szemünk elé táruló látvány minden képzeletünket felülmúlta. A helikopter ablakából kitekintve egy hatalmas romhalmazt láttunk a néhány napja még nyüzsgő nagyvárosból, ami mintegy félmillió embernek adott otthon. A látvány valamennyi érzékszervünket próbára tette. Fel kellett ocsúdnunk a kezdeti sokkból, mielőtt kimentünk a terepre. A pokol legmélyebb bugyrába jutottunk. Romok és pusztulás mindenfelé. Az első épület, ahol kutatni kezdtünk egy négyemeletes ház volt, aminek nagy részét elnyelte a föld. A munkánkat utórengések nehezítették meg – sorolta a szabadszállási mentő.
Az önkéntesek négyfős csapatokban dolgoztak, kutyás kutatómentő, tűzoltó, aki egyben a statikus szerepét is betöltötte, egészségügyi szakember, és egy katona. Feladatul a túlélők felkutatását kapták.
A bajbajutottak nyolc méterre voltak tőlünk
– Olyan volt ez, mint egy befejezetlen mateklecke. Számos olyan hely akadt, ahol élő személyt jelzett a kutya és több esetben a túlélők hangját is hallotuk. De a bajbajutottak nyolc méterre voltak tőlünk a beton alá rekedve. Tudtuk, hogy innen fizikai képtelenség kiszabadítani őket. A negyvennyolcezer ember jelentős hányada így halt meg. Az éjszakai mínusz 9 fokban kihűlt, kifáradt, vagy az éhség és a szomjúság ölte meg. Volt olyan nyolcemeletes luxus ház, ahol négyszáz ember lakott, de egyikük sem élte túl a természeti katasztrófát. Akkora dózisban kaptunk „jelet”, hogy akadt bajtársunk, aki azt mondta az első nap után, ő lesz a hátországunk. Sátrat állít, főz, de nem tud még egyszer kimenni a terepre. A kinn töltött hetvenkét óra alatt három tolmácsot „használtunk el”, mivel a sok szörnyűséget képtelenek voltak lelkileg feldolgozni – emlékezett vissza Riczu Norbert.
A csapat első napja 40 órásra sikeredett. Kartonpapírra fektetett hálózsákokban próbálták kiheverni a történéseket. A hideg miatt majdhogynem az összes ruhájukat magukon kellett hagyniuk. Alig háromórás pihenő után ismét a túlélők után kutattak.
– Abban a tudatban, hogy tőlem néhány méterre emberek vannak a romok alatt, akiknek percről-percre csökken az életesélye, nem is igazán tudtunk aludni. Szükségleteink háttérbe szorultak, az idővel, a halállal harcoltunk, mondhatni végkimerülésig dolgoztunk. A mentőkutyák vitték a prímet, de voltak szonárjaink, a készülékek a legapróbb mozgást, életjelet is érzékelték. A túlélési esély mindezek ellenére minimális volt. A bizonytalanságnál a rossz is jobb. A hozzátartozók zömében hang nélkül vették tudomásul, hogy elvesztették családjukat, ismerőseiket. Akkor is hálálkodtak, ha megtudták, hogy már nincs remény. Egy esetben kézi szerszámokkal, mondhatni a két kezünkkel, ástuk ki a holttesteket a családapa kérésére a törmelék alól, vallásuk szerint ugyanis huszonnégy órán belül el kell őket temetni – tette hozzá Riczu Norbert.
A túlélők autókban, sátrakban éltek. A helyi egészségügyi központokat is elpusztította a földrengés. A szír határ mellett felállított konténer kórházban fizikailag képtelenség volt gyógyítómunkát végezni. A harminc kilométerre lévő ellátóhelyre az úttalan utak miatt 5-6 óra alatt lehetett eljutni.
Az igazi hős, a négy kutya volt
– Amikor hazajöttünk hősöknek tituláltak bennünket. Én és bajtársaim sem érezzük magunkat annak. Nekem ez a munkám, ezt csinálom nap mint nap immáron tizennyolc éve. Ha kenyeret kellett volna sütni a pékeknek Törökországban, ők is mentek volna és nem lettek volna hősök emiatt. Számomra teljes mértékben természetes, hogy segítenem kellett a bajbajutottakon. Az igazi hős, a négy kutya volt, akik erejükön felül teljesítettek. Hős volt az fiatal arizonai, irodai alkalmazott lány, aki a tengeren túlról jött keresőkutyájával segíteni a humanitárius katasztrófa áldozatain. Mentés közben meg is sérült, de mikor kihúzták a romok alól azt mondta jól van és csinálta tovább – emelte ki a szabadszállási mentőszakápoló.
A tragédiák mindig kicsit helyreteszik az embert. Sok minden átértékelődik, más lesz a sorrend, más a prioritás. Riczu Norbertre is nagy hatással volt a Törökországban töltött hetvenkét óra.
– Szembesültem vele, mennyire erős és kiszámíthatatlan a természet. Bármilyen épített kultúránk van, az pillanatok alatt semmivé válhat. Ez esetben 75 másodpercbe telt, hogy a földdel egyenlővé váljon egy nagyváros. A katasztrófa 48 ezer áldozatot követelt, 122 ezer volt a sérült. Azok az emberek, akiknek semmijük nem maradt, hálából meg akarták osztani velünk még a vacsorájukat is. Számunkra, akik ebből az anyagias önző világból érkeztünk, nagyon erős kontrasztnak bizonyult. A megélteket, a látottakat nem egyszerű feldolgozni. Ehhez meg kell tanulni úgy nézni, hogy ne lássunk. Az adott feladatra kell koncentrálni. Kitapasztalni, hogy mi segít feldolgozni mindezt. Hazaérkezésem után egy hétig alig lehetett a szavam hallani. Később órákat beszéltünk át bajtársaimmal a törökországi történésekről, hogy kiventilláljuk magunkból amit három nap alatt Antakyaban átéltünk.
Sokat adott ez a három nap, amit kinn töltöttem
– Nekem nagyon sokat adott ez a három nap, amit kinn töltöttem Törökországban. Megváltoztatta a dolgokhoz való hozzáállásomat. Mondhatni visszakaptam az emberekbe vetett hitemet. Másként látom a világot. Az itt megélt idő arra tanított meg, hogy át kell értékelni magunkban, hogy mi a fontos és mi nem. Az üzenete pedig, hogy úgy éljek, hogy ha holnap velem is megtörténik egy ugyanilyen katasztrófa, abban a tudatban legyek képes visszanézni, hogy hasznosan éltem, boldog voltam és nem az anyagi javaknak harácsolása töltötte ki napjaimat – hangsúlyozta Riczu Norbert.