Közösen imádkoztak a városért a félegyháziak – galériával

Köszöntőjében elmondta, a városért imádkozni azt jelenti, hogy egy nagy családért fohászkodunk, egymást segítve, egymásért kérjük Isten áldását. Hangsúlyozta, fontos ez, hiszen aki családban, közösségben él, az figyel a másikra, segíti, tiszteli, szereti a másikat, és mindent megtesz, azért, hogy előbbre jusson.

Szentbeszédében arra bíztatta a félegyháziakat, hogy kövessék Jézust a szeretet útján. A napi evangéliumot idézve pedig arra bátorította a híveket, hogy legyenek a föld sója, ami megízesíti az életet. Úgy fogalmazott, hogy az ízetlen világba a keresztény ember kell, hogy ízt vigyen. Bátorságra is buzdította az ünnepi szentmisén megjelenteket. A városalapító elődöket hozta példaként, akiknek volt elég bátorságuk és hitük ahhoz, hogy elinduljanak és új otthont keressenek, építkezzenek. Olyan erős volt a hitük, hogy a kis fatemplomukat is magukkal hozták. Hangsúlyozta, kell a bátorság ahhoz, hogy a hitünk életben maradjon és hogy valóban a föld sója, a világ világossága lehessünk.  

Húsz éve élesztették újra a hagyományt

A 20 éve újjáélesztett hagyomány kapcsolatos azzal a – várostörténeti szempontból – fontos eseménnyel, hogy Mária Terézia királynő 1774. február 4-én írta alá Félegyháza mezővárosi oklevelét. Ezt követően az akkori plébános, Benedek Ágoston azzal a javaslattal állt elő, hogy a város elöljárói ezen a napon, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén imádkozzanak a városért és gyújtsanak gyertyát. A plébánost később áthelyezték, így a szép kezdeményezés feledésbe merült. 1808-ban Balogh István plébános elevenítette fel a hagyományt, azonban csak pár évig tartották meg rendszeresen. A szokást sok éves kihagyás után, 20 évvel ezelőtt Talapka István apát-plébános élesztette újra. Azóta minden évben együtt imádkoznak a félegyházi hívek és a város vezetői, közösen adnak hálát az Úrnak és kérik segítő kegyelmét Kiskunfélegyháza további boldogulásához.