A doni hősökre emlékeztek Kiskunfélegyházán – galériával

A második világháború tragikus eseményeire 2001. óta emlékeznek meg minden évben az Öreglaktanya mögött felállított kopjafánál. Innen indultak ugyanis a félegyházi honvédek a Don-kanyarba, lettek áldozatai a nemzetünk hadtörténetének legsúlyosabb és legfájóbb vereségének. A idei rendezvényt Hideg István nyugalmazott őrnagy, a Petőfi Sándor Bajtársi Egyesület elnöke nyitotta meg. A magyar katonák a végtelen orosz hómezőkön vívott reménytelen küzdelmét és végnapjait dr. Bánki Horváth Mihály, a Kiskunhalasi Szakképzési Centrum Kiskunfélegyházi Közgazdasági Technikum igazgatóhelyettese idézte fel.

– Azért vagyunk ma itt, hogy a második magyar hadsereg doni tragédiájára emlékezzünk. Egy eseménysorra, hibák, rossz döntések és rettenetes külső körülmények egyre végzetesebb sorozatára, amely a magyar történelem valaha volt legtöbb áldozatot követelő vereségéhez vezetett. A lehetetlen helyzetben is kitartó és hősiesen küzdő, óriási nehézségek árán családjukhoz hazatérő magyar honvédekre és azokra a tízezrekre, akiknek ez nem adatott meg. Fiatalokra és családapákra, tisztekre és öreg katonákra, besorozottakra és az odacipelt munkaszolgálatosokra, akiktől nemcsak a szabad döntés jogát, hanem az emberi méltóságét is megvonták parancsnokaik. Azokra, akiket megannyi névtelen katonasír rejt Oroszországban, köztük feleségem nagyapjának testvérére, Tóth László őrvezetőre is. Legyen értelme a haláluknak. Értsük meg, hogy kerültek oda, hogyan szorultak végzetes csapdahelyzetbe és mi a küzdelmük tanulsága, sajnos aktuális ma is – fogalmazott dr. Bánki Horváth Mihály.

Megfelelő fegyverzet és felszerelés nélkül honvédek ezrei harcoltak a mínusz 40 fokos orosz télben 1943. januárjában. 

A foglyokat embertelen körülmények között vitték a Szovjetunió belsejébe, legtöbbjük már menet közben életét vesztette.

– Bár jól oldották meg a lehetetlen feladatot és egyéni hőstettek ezreivel védték társaikat, mire a sereg a Kijev környéki hátországba ért, elvesztette állománya felét. Tóth László őrvezető vérhasban halt meg. Volt rá gyógyszere, de gyermektelen volt és odaadta egy családos bajtársának, hogy az hazajuthasson. Azért tudjuk, mert a megmenekült honvéd családja eljött Félegyházára, hogy megköszönje az áldozatot. Az én nagyapám, Molnár Ferenc szakaszvezető – ő is itt volt katona 38/39-ben – hazatért, gyerekkorom szinte minden meséje a Donról szólt. Abba a vereségbe beleroppant az ország, először a tagadásába, aztán negyven éven keresztül az elhallgatásába. Még ma, nyolcvan évvel később sem mindig kész rá a magyar társadalom, hogy igazán szembenézzen vele. Pedig nagyon fontos, örök tanulság arra, hogy ha nem állunk ki saját érdekeinkért, ha mások játékszerei vagyunk, elveszítjük cselekvési szabadságunk és az tragédiához vezet. Ahogy arra is, hogy csak akkor vagyunk erősek, ha a céljaink is erősítenek, mint a török elleni küzdelemben, 1848-ban vagy 1956-ban. Emlékezzünk hát rájuk, mert belőlük vagyunk. Hősi áldozatuk, kitartásuk és erejük legyen példa mindannyiunk számára – hangsúlyozta ki beszédében dr. Bánki Horváth Mihály.

Az erőn felüli helytállást tanúsított hős magyar katonák emléke előtti tiszteletadás a városi felső temetőben folytatódott. A második világháborús emlékművénél Hajagos Gyula plébános imádsággal tisztelgett a hősi halottak emléke előtt. A rendezvény tábortűzgyújtással és a koszorúk, virágok elhelyezésével zárult.

A 2. magyar hadsereg a Magyar Királyi Honvédségnek az 1941/1942-ben érvényes hadrendben nem szereplő alakulata volt, amelyet 1942-ben állítottak fel, és a keleti hadszíntérre küldték harcolni. A 200 ezer fős hadsereg 1943 januárjában a Voronyezs körzetében vívott harcok során rendkívül súlyos, megsemmisítő veszteségeket szenvedett. A Don-kanyarban vívott harcok a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak. Az összveszteség 120 000 főre tehető és ebből majdnem 100 000 ember esett el az 1943-es doni csatákban. A hadfelszerelés háromnegyede odaveszett.