2021 legemlékezetesebb történetei kollégáink szemével

Morva Daniella

Az Oscar-bűvölet

Szenvedélyesen szeretem a munkámat, amikor lehetőséget nyújt nekem arra, hogy olyan embereket ismerhessek meg, akik számomra elérhetetlennek gondolt sikereket értek el. Piedesztálra emelem az ilyen művészeket, szó szerint odavagyok az általuk teremtett valóságért, és rendszerint millió kérdésem akad, amikor beszélgetésbe bonyolódom velük. Rajongok a filmekért, ami valószínűleg Hollywood számlájára írható. Én vagyok az a lány, aki felkel hajnalban az Oscar-gála élő közvetítése miatt, és megszakad a szíve, amiért nem lehet ott a vörös szőnyeg kordon mögötti oldalán. Képzeljék csak el, amikor rajongásom két tárgya találkozik egymással, én pedig pezsgő publicistaként ott állok egy Oscar-díjat nyert magyar művész előtt – pontosabban a laptop képernyője mögött –, és kinyílik előttem a tér, megadva minden lehetőséget arra, hogy az összes kérdésemet feltegyem ennek a lenyűgöző embernek. Nagyjából így éltem meg, amikor a Tenet című film vizuális effektjeiért felelős csapat magyar tagjával, Menyhei Szabolccsal beszélgettem április végén. Közel egy óráig tartott a videóhívás, ez idő alatt pedig beavatott a digitális effektek rejtelmeibe, valamint mesélt azokról a napokról, amikor csapatuk elnyerte azt a bizonyos arany szobrocskát. Kiderült, hogy hasonló érzések váltották ki belőle és belőlem a vizuális effektek iránti érdeklődést, a különbség csak annyi, hogy számomra ez álomkép maradt, ám Szabolcs biztosított róla, nem érdemes feladni, mert ebben a világban a határ a csillagos ég.

A szeretet életben tart

Rendszeres látogatói voltunk a felsőlajosi állatkertnek. Az állatkertnek, ami idén kis híján örökre bezárta kapuit a járványhelyzet miatt. Akkor még senki nem beszélt arról, mekkora a baj. Én voltam az első. Írni szerettem volna egy cikket a MagánZoo-ról, de nem mentőakció gyanánt; fogalmam sem volt arról, hogy ilyen súlyos a helyzet. Nehezen tudtam időpontot egyeztetni Tóth Tiborral. Később egy rádióműsorban úgy nyilatkozott erről – persze csak vicceskedve –, hogy zaklattam őt. Ez persze nem igaz, csak sosem értünk rá egyszerre, ezért mindig újra kellett hívnom. Végül egy szokottnál is csendesebb, borús napon meglátogattam az állatkertet. Már a hatalmas zárt kapuk látványától is összeszorult a szívem, ám az igazi döfést az jelentette, amikor Tibor kimondta: ha nem érkezik segítség, a kapu örökre zárva marad. Összetörtem. Nem akartam elhinni.

Az interjú után sokáig maradtunk, miénk volt az egész park. Fantasztikus élmény volt, de nagyon megindító. Aztán megjelent a cikk. Egyesek szerint szívszorítóra sikerült; később ezzel indokolták, ami történt: néhány perc alatt több száz megosztás és poszt a különböző csoportokban… mindenhol erről beszéltek. A hír elárasztotta a közösségi oldalakat, rohamosan terjedt. Tiborék egy nappal a cikk megjelenése után közzétettek egy posztot, amelyben leírták: az összefogásnak köszönhetően az állatkert megmenekült. Tévé- és rádióműsorokba hívták őket, és értelmezhetetlenül sok kezdeményezés indult, ő pedig nyilvánosan köszönte meg „a zaklató újságírónak”, aki a könnyeitől nem igazán látva a valóságot, újra hinni kezdett az emberek jóságában.

Gábor János

Amikor a magyarul író arab tanít magyarul

Kevés felemelőbb társasági élmény létezik két különböző kultúrából érkező ember sikeres találkozásánál. Siker, ha egyáltalán találkoznak, aztán siker, hogy leülnek egymással, még nagyobb siker a közös hang - nemhogy a nyelv - megtalálása. Mindezért is emelkedik ki idei találkozásaim legjobbjai közül Ahmed Amran jemeni novellista, akivel kalocsai könyvbemutatója alkalmából készítettem interjút. És a lényegi rész, az bizony gyakran „off the record” hangzik el...

A '80-as évek óta hazánkban élő geofizikai mérnök sok, saját magyarságára - nem mindig méltán - büszke ismerősömnél is szebben beszéli csodás nyelvünket, mi több, 30 év távlatából még mindig lenyűgözi. Ő meg engem. Ahogy áradozik a rá elementáris hatást gyakorló Márai Sándorról, a mélyen tisztelt Móricz Zsigmondról, vagy a szerencséjéről, hogy a magyart használhatja irodalmi önkifejezésre. Nélküle sosem jutott volna eszembe, hogy milyen különös a „báj” és a „baj” közötti, csupán egyékezetes, jelentését tekintve világnyi különbség. Egy aprócska vonal. Mint egy nagy földgömbre húzott egyetlen országhatár, amitől innen nincs más, csak báj, és amitől onnan nem vár más, csak baj?

Pedig különbözőségeink tesznek minket egymás barátaivá. Ezért nem saját magunk vagyunk a választott társaságunk, hanem Más Emberek, a szó nekünk tetsző értelmében. Mert magunkban beszélgetni kórtünet, barátokkal élmény. És az élményt nem érdekli sem ékezet, sem országhatár. A családi találkozások után ideje koccintani a barátokkal is! Kellemes Ünnepeket, Boldog Új Évet! 

Tapodi Kálmán

A tábor lételeme a szabadság, ami a jövőjét is jelentheti

Négy évtizede minden évben megnyitja kapuit Hajós „reneszánsz műhelye”, az ország egyik legrégebbi, folyamatosan működő alkotótábora. Jómagam többször is jártam a Borok és Művészetek Házában, ahol mindig  kiállítással zárul az alkotók összejövetele. A megszületett művek is bizonyítják a Kant-féle gondolat igazát: „Szép az, ami érdek nélkül tetszik.”

Alföldi Albert népművelőként hívta életre az első tábort és nyolcvanon túl is részese a hajósi értékteremtésnek. „A tábor lételeme a szabadság, ami a jövőjét is jelentheti” - fogalmazott Alföldi Albert, aki úgy vélekedett: „A helyi közösségeknek is hagyni kell, hogy megteremtsék saját életüket. Ha ennek teret ad a mindenkori hatalom, akkor boldogulni fog ez az ország, mert regulában nem szeretnek élni az emberek.”

Berci 'bához hasonlóan gondolkodó, kovászemberekből több kellene a világba, hogy még jobb hely legyen.