2021 legemlékezetesebb történetei kollégáink szemével

Gulyás Sándor

Amálka magángyűjteménye egyedülálló

Az idei esztendőben az egyik legemlékezetesebb a kerekegyházi Borbély Béláné Amálka magángyűjteményének megtekintése volt. Mivel magam is kedvelem a régiségeket és a különleges tárgyakat, napokig el tudtam volna nézelődni a „múzeumként” berendezett takaros kis házban. Kíváncsian hallgattam az életvidám idős asszony történeteit. Csodáltam a kitartását, melynek köszönhetően több mint kétezer bagoly, száz baba, számolatlan mennyiségű porcelán, gyűszűk, ásvány, tengeri herkentyű népesíti be a szobákat és a speciálisan erre a célra készített tárlókat. Borbély Béláné Amálka gyűjtőszenvedélye manapság sem lankad, ha rábukkan egy érdekes darabra, nem nyugszik, míg meg nem szerzi. Becsülendő, hogy féltett kincseit nem rejti véka alá, hanem bárki számára hozzáférhetővé teszi. Amálka télen-nyáron dolgozik, a kertet szépítgeti, virágokat nevel, édesburgonyát termeszt. A téli hónapokban a gyűjteményt tartja karban és újabb tárgyakat készít. A tavalyi év termése az ajtó előtt strázsáló, mintegy másfél méter magas bagoly. Idén virágcserépből alkotott egy családot a kerti padra.

Van, aki soha nem adja fel

Életünk során megannyi kihívással kell szembe néznünk, de bele se gondolunk abba, hogy vannak, akik sokkal nagyobb megpróbáltatással találják szembe magukat nap, mint nap, mégsem adják fel. Ilyen ember a tassi Kiss Gábor is, aki tizennyolc éve, egy közúti baleset után került tolókocsiba. Serdülőként rendkívül nehéz volt feldolgoznia, hogy részlegesen lebénult. Tíz évébe telt, hogy újra visszatérjen az életbe vetett hite. Két éve fogalmazódott meg benne, hogy sportoló legyen. Kitartásának és eredményeinek köszönhetően ma már a legjobbak között tartják számon. Az idén a 47. BMW Berlin Maratonon az ötvenhatodik helyen futott be a handbike-osok mezőnyében a célba. Kis Gábor napi rendszerességgel edz, heti több száz kilométert „leteker”, hogy fejlessze izmait. Álma, hogy elindulhasson a New York-i maratonon, majd később kijusson az olimpiára. A jótékonykodás sem áll messze a tassi parasportolótól. Több alkalommal gyűjtött már pénzt a SUHANJ! Alapítvány non-profit, közhasznú szervezet színeiben a sérült és fogyatékkal élő társai javára.

Hraskó István

Tisztelet a tűzoltóknak

Októberben ismét – már másodszor –  benevezhettem a tűzoltók országos Pump&Run bajnokságára, ahol fekvenyomás után teljes védőfelszerelésben, légzőkészülékben kell felfutni a kecskeméti Vízműdombra. Ez a cucc a férfiaknál az acélpalackkal és két tömlővel olyan negyven kiló. Életem legnagyobb sportkihívásainak egyike volt ez a 700 méter, a végén már össze kellett szednem minden fizikai és lelki erőmet, hogy fel bírjak menni a csúcsra, az elején könnyűnek talált tömlők a domb közepétől már mázsás súlyként húzták a karomat és az út még mindig kanyarodik, a cél még mindig kicsit odébb van... Futásról itt már rég nem volt szó, inkább dinamikus gyaloglásról, de sikerült felérni. Ez is a verseny számomra – ahogy mondani szokás – élményszerűen megmutatta a tűzoltói hivatás kihívásait és összetettségét. Hiszen egy bevetésnél csak akkor tud mentést végezni egy tűzoltó, ha a helyszínen erre alkalmas fizikai állapotban van, tehát mondjuk egy lakástűzhöz fel is kell menni akár a hetedik-nyolcadik emeletre is, és utána következik csak a munka java. Gyakran kell hozniuk gyors, felelősségteljes döntést, de az aktív sportolás, a versengés és az egészséges életmód hozzájárul, hogy kritikus helyzetekben is jól tudjanak teljesíteni. Úgyhogy minden tiszteletem a tűzoltóké!

Titokzatos hely

Kecskemét számomra talán legtitokzatosabb helye a Szentháromság temető, melyet 1739-ben nyitottak meg a pestisjárvány majdnem 4 ezer katolikus áldozatának eltemetésére. Szekér Zoltán gondnokként tizenöt évig itt lakott, szívéhez nőtt a sírkert, minden zeg-zugát ismeri – vele tettem egy nagy sétát, miközben mesélt az idetévedt belga turistákról, balhés drogosokról, egy rókacsaládról és Ferenczy Ida gyászmenetéről is.

Talán furcsának hangozhat, de ez az egyik legkedvesebb helyem Kecskeméten. A közelében vettük életünk első lakását és gyakran sétáltunk (sőt, néha szánkóztunk) itt lányaimmal. Ha életemben nagy trauma ért, vagy csak háborítatlanul egyedül akartam lenni a gondolataimmal, ide vezetett az utam. Számomra megnyugtató érzés a borostyánnal befutott fák és sírok között bolyongani, szemlélődni, kicsit elveszni. Itt tényleg olyan, mintha megállt volna az idő.

Úgy vélem, több tiszteletet, több figyelmet érdemelne ez a temető. Szomorú, hogy a rongálások elkerülése érdekében lezárva kell tartani a kálváriát a stációkkal, a Ferenczy és a Farkas kápolnát. És méltatlan a mai helyzet azokkal a hozzátartozókkal szemben is, akik még látogatják régen elhunyt szeretteiket. A Városüzemeltetési Kft. igyekszik rendben tartani, gondozni, de jobban meg kellene becsülnünk, hiszen ez a belváros legnagyobb zöldfelülete, gyönyörű kegyeleti park lehetne, másrészt örök emléke az átvészelt hatalmas járványnak és bizonyítéka annak, hogy a kecskemétieket ez a mélység sem törte meg.

A magasság hősei

November végén végig figyelemmel kísértem, ahogy egy 86 méter magas daruval helyére emelték a kecskeméti Nagytemplom aranyozott vörösréz keresztjét, a toronygömböt és záró kúpelemet. A gömbbe bekerült egy időkapszula, azaz egy lezárt henger is, benne a templom jelenlegi helyzetét összefoglaló, Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek által aláírt irattal, valamint az összes mai papír- és fémpénzből egy-egy darabbal. Ha minden igaz, a felszerelést végző szakemberek jóvoltából egy névjegykártyám is fent van a magasban :) Eső szerencsére nem nehezítette a három elem felemelését, de a néha jobban, néha gyengébben fújó szél igen. Amit álmodni sem mertem, a kereszt felhúzását testközelből, a toronysisakról figyelhettem, azaz közel hetven méteres magasságból. Bevallom, tériszonyosként eleinte görcsösen szorítottam az állványzatot, és mozdulni sem mertem, utána azért kicsit felbátorodtam, és kihasználva az alkalmat, készítettem pár fotót a gyönyörűen felújított Városházáról. És közben elképedve bámultam és csodálattal adóztam a bádogos, darus és építőmunkás szakembereknek, akik ebben a magasságban és hidegben dolgoztak.

Márton Anna

Visszatalált önmagához

Egy olyan írást szeretnék a figyelmükbe ajánlani, amit egy fiatal ihletett, aki képes volt kilépni a mindennapok taposómalmából. Nem érezte boldognak magát a munkahelyén, az irodában, ennek ellenére évekig tanult, dolgozott szorgalmasan, aztán amikor már a pandémia miatt nem kellett bemennie, sőt Budapestről haza költözhetett Felsőszentivánra, megerősödött benne az elhatározás, hogy útra kell kelnie. Egyedül, magányosan, van lehetőségünk visszatalálni saját magunkhoz, a nyugalomhoz, a kiegyensúlyozott élethez és a boldogsághoz. Szűcs Attilának ez sikerült, úgy érzem.