Kovács Menyhért bízik abban, hogy a kovácsszakma nem merül feledésbe

Messziről lehetett hallani, ahogy a fém érintkezik a fémmel, vagyis ahogyan a fiatal legények ütötték a forró vasat. A művelődési ház udvara adott helyet a gyakorlati oktatásnak. A fiúk mindegyikén szemüveg, kezükön kesztyű volt, hogy védjék magukat. Sűrűn odaléptek a fújtatóhoz, hogy megmelegítsék a formálandó vasat. Kovács Menyhért irányítása alatt egy héten keresztül tanulhattak a kovácsmesterségről.

– Az elmúlt évben szerveztük az első táborunkat, így ez már a második – meséli Kovács Menyhért. – A szakmám lakatos, ezért szeretem a fémeket. Annak idején, még fiatalkoromban sokat szédelegtem a termelő­szövetkezetben a kovácsműhely körül. Az ottani kovácsok nagyon ügyesen bántak a vassal, és akkor jöttem rá, hogy bármilyen vasat találunk, túlzás nélkül állíthatom, bármit lehet belőle csinálni. Felmelegítjük és utána könnyedén alakul, hajlik, azt csinálhatunk belőle, amit éppen szeretnénk. Ez nagyon megfogott, és felnőtt fejjel visszatértem a kovácsoláshoz, elkezdtem több időt rászánni, és fejlesztettem tudásomat, Zalaegerszegre járok kézművestáborba – mondta.

A kovácsmester hozzátette, nem elég azt tudni, hogy mit csinál az anyaggal, sok múlik azon, hogy hol kezdi el, melyiket hajtja először, melyiket másodszor.

– Építettem magamnak kohót, vásároltam üllőt, volt egy rossz fogóm, ezzel indítottam, majd később már saját magamnak gyártottam szerszámokat.

Eljutottam arra a szintre, amikor már komolyabban kezdtem foglalkozni ezzel a szakmával. A feleségemnek volt az az ötlete, hogyha szép tárgyakat tudok készíteni, akkor jó lenne valakinek átadni ezt a szakmát. Jött a kérdés, hogy miért nem csinálok nyári tábort gyerekeknek. Engem ugyanis nagyon bosszant az, hogy a régi szakmák eltűnőben vannak – emlékezett vissza a kezdetekre.

– Korábban, a Múzeumok Éjszakáján Kecskeméten már megmutattam a kovácsszakmát, ahol a legnagyobb érdeklődők mindig a gyerekek voltak. Innen jött az ötlet, hogy szervezzük meg a tábort. Jelentkezők természetesen voltak már az első alkalommal is.

Most is azt kérdezték, hogy „Menyus bácsi, lesz-e tábor?” Persze, hogy lesz, mondtam nekik.

Öt fiú helybeli volt, egy Tiszakécskéről, egy pedig Nyárlőrincről érkezett. Felmerült annak a lehetősége is, mivel már nemsokára nyugdíjba megyek, hogy nem egy, hanem két tábort szervezünk majd egy nyáron, mert érdekli a gyerekeket. Most az egy hét alatt mindenki befejezte a munkáját, amit értékeltem, majd pedig egy piknikpartit szerveztünk, hogy még közelebb kerüljünk egymáshoz – tette hozzá.

Kovács Menyhért elmondta még, hogy az egy hét alatt egy összetartó csapat jött létre, amelynek tagjai nagyon ügyesek, fegyelmezettek, amire nagy szükség van, hiszen forró vassal dolgoznak. Ennek köszönhetően nem is történt semmilyen probléma, mert komolyan vették a munkát. A kovácsszakmának az alapjait el tudták sajátítani. Megtanultak a tűzzel bánni, odafigyeltek a hőfokra, nyújtottak, vállaztak, hasítottak. Mint mondta, a fiúk nagyon ügyesek, és van olyan köztük, aki már eldöntötte, hogy kovács akar lenni. Éppen ezért Kovács Menyhért bízik abban, hogy lesz majd közöttük olyan, aki nem hagyja, hogy ez a régi szakma feledésbe merüljön.

Örökbe fogadná a szentkirályi tájházat

Kovács Menyhért nagy terve, hogy amikor a feleségével együtt nyugdíjba mennek, örökbe fogadják a falu tájházát, ahova átköltözik majd, és viszi magával az összes szerszámát. Nemcsak kovácsműhelyt, hanem bognárműhelyt is kialakítana ott, hogy megmutathassa a régi mesterségeket az érdeklődőknek. Véle­ménye szerint ugyanis a fiatalokba bele lehet nevelni egy szakma szeretetét. Több évtizeddel ezelőtt ugyanis mindent el tudtak készíteni az emberek, nem szaladtak a boltba szerszámot vásá­rolni. A régi szakma szerelmesének munkáiból a közelmúltban nyílt kiállítás a faluházban.