A fél világot bejárta, de bármikor visszatérne Dominikára az Exatlon bajnoka

– Más ember vagy most, mint amikor kiutaztál Dominikára? Miben változtál?

– Úgy veszem észre magamon, hogy sokkal határozottabb lettem, főleg érzelmileg. Közvetlen embernek tartom magam, könnyedén tudok ismerkedni, barátkozni, de túl hamar engedek közel magamhoz másokat, korán elkezdek kötődni, ez pedig gyakran jár negatív érzelmekkel, szomorúsággal. Erre bőven volt példa az Exatlonban is, amikor egy olyan ember távozott a csapatból, akivel nagyon szoros volt a kapcsolatom. Ezen a téren megedződtem az öt hónap alatt.

– A verseny egyik kulcsmomentuma a csapat. Teher vagy motiváló erő, hogy tudod: egy egész csapatért felelsz minden futamon?

– Engem ez inkább motivált. Bár alapvetően egyéni sportágból jövök, a karatét is űzzük csapatszinten, én pedig mindig része vagyok a válogatottnak. Az ottani versenyek párhuzamba állíthatóak az Exatlonosokkal, hiszen bár egyedül versenyzem, a pontot mégis a csapatnak hozom.

– A verseny elején nagyon vártam, hogy elérkezzen a pillanat, amikor elmondhatom: felvettem az Exatlon ritmusát, ráéreztem a pályákra és az ügyességikre, és teljes fókuszáltsággal tudok futni. A saját sportágamban 3000 emberből is meghallom az edzőm szavát és tudom teljesíteni, amit kér, ezt próbáltam itt is elsajátítani. Körülbelül másfél hétre volt ehhez szükségem, és pontosan emlékszem arra a mérföldkőre: a második héten történt, amikor a tengerparti pályán versenyeztünk. Kijöttem az utolsó akadályból, és egyszerűen éreztem, hogy ez a futam az enyém lesz. Végig ezt az érzést kerestem és onnantól el is kezdtem szárnyalni. Igyekeztem minden nap felidézni ugyanezeket az érzéseket. Mindig úgy feküdtem le aludni, hogy a nyerő futamaimat pörgettem magam előtt, és ezáltal sokkal jobban tudtam építkezni. Egy idő után csapatszinten is rádöbbentünk, hogy jobb, ha mindenki saját magát próbálja fejben tuningolni ahelyett, hogy kevésbé lényeges dolgokat boncolgatunk.

– Ez a gondolkodás vitt előre?

– Ez, és a csapat iránti elköteleződés. Az, hogy napi szinten kellett versenyeznünk, és többször, jó esetben mindig ugyanazt a teljesítményt kellett nyújtanunk, hogy pontot szerezzünk a Bajnokoknak, lendületet adott. Ha minden napot egy versenyszituációként élsz meg, ha saját magaddal versenyzel és minden nap csak saját magadat akarod egy picit felülmúlni, akkor sok mindenre vagy képes. Ezt próbáltam tudatosítani magamban, később pedig a többiekben is.

– Kimondhatjuk, hogy az idei évadot beárnyékolták a sérülések. Számos Bajnokot veszítettetek el, amellett persze, hogy Kihívók is távoztak. Hogyan éltétek ezt meg?

– Nagyon nehezen. Sosem felejtem el, amikor a konténeres pályán Franci lába kifordult, a következő futamot pedig nekem kellett hoznom. A pálya csúszott, és tudtam, hogy vissza kell fognom magam, közben pedig Franciért is aggódtam. Nem volt egyszerű. A legfőbb gond az volt, hogy folyamatosan top versenyzőket veszítettünk el, így Francit, Jankát, Lilkót, Suti Andrist, aki sajnos nagyon kevés időt töltött velünk, de rendkívül ígéretes volt, és végül Krisztiánt. A helyükre mindig új emberek érkeztek, akik bár ügyesek voltak, szükségük volt egy kis időre, mire belerázódtak, ahogy korábban nekünk is. Természetesen támogattuk őket, segítettünk nekik mindenben, de ez a mi energiáinkból is elvett. Én hiszem, hogy a sérülések nélkül egészen más lenne most a döntő felállása.

– Ez a csapat egy igazi családdá vált. Ahogy a kiesésemkor említettem, ott kint egy új családot kaptam. Ennek minden Bajnok a része volt, de a legszorosabb kapocs Szarka Ákos, Somhegyi Krisztián, Móricz Dani és köztem alakult ki. Ez egy erős négyes, akiknek akkoriban nagy szerepe volt abban, hogy a csapat szárnyalt. Mindig számíthattunk egymásra és a tudat, hogy ők támogatnak, minden nap jó érzéssel és megnyugvással töltött el. Tudtam, ha én aznap egy picit rosszabbul teljesítek, ők akkor is ott lesznek. Ettől függetlenül a többiekre is hasonlóan gondolok, mindenkivel jó kapcsolatot ápoltam és szeretnék a jövőben is. A Kihívókkal túl sok lehetőségünk nem volt beszélgetni, de Bálinttal például mindig ugrattuk egymást a pódiumon, amikor a kezünkben volt a Joker. Folyamatosan újrafuttattuk volna egymást; ezekre a pillanatokra boldogan emlékszem vissza. Szerencsés vagyok, mert remek csapat alakult ki odakint, sosem volt köztünk megoldhatatlan vita, feszültség.

– Néhányan megjegyezték odabent, és idekint is, hogy túl sokat idegeskedsz.

– A csapattársaim ezt mindig építő jelleggel mondták nekem. Talán a képernyőkön keresztül úgy tűnhetett, hogy nem tudom elviselni a vereséget, de sosem erről volt szó. Számos mélypont volt már az életemben, sok kudarcot megéltem, tudom ezt kezelni, de természetesen senkinek nem célja veszíteni, és senki nem is szeret, főként, amikor egy csapatért felel. Sosem úgy indultam neki, hogy belefér, ha vesztesként jövök le a pályáról, minden futamhoz így álltam hozzá. Amikor az ember mindent belead, mégsem sikerül, vagy csak pár másodpercen múlik, az igenis frusztráló, talán ezt láthatták rajtam. Ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy ezt nem vihetem át a következő futamra, ezért gyorsan túl akartam lenni rajta, ennek eszköze pedig olykor a néhány másodperces dühöngés volt. A feltöltésekkor hozzánk érkező újaktól azt is hallottam, hogy a nézők nagyképűnek látnak a képernyőkön keresztül. Ezt sajnálom, hiszen én nem tartom magam annak. Sosem hencegek az eredményeimmel, nem tartom különbnek vagy többnek magam másoknál; úgy gondolom, azt hogy milyen ember vagyok, az eredményeim és a cselekedeteim megmutatják, de a tévéképernyő nem feltétlenül.

– Egyébként mennyire érdekelnek a kritikák?

– Amikor válogatott voltam, mindig kaptam hideget-meleget. Nem úgy, ahogyan most, de kaptam. Mindig volt 3-4 ember a környezetemben, akikkel ezeket meg tudtam beszélni. Ha egy nagy döntés előtt állok, a mai napig az ő véleményüket kérem ki; összegyúrom a sajátommal, és így alakul ki egy megfelelő álláspont. Ez eddig mindig bejött, és ha ezt tudom folytatni az életem hátralévő részében, az nagy segítség lesz számomra, és szemet tudok majd hunyni az ismeretlen emberek véleménye felett. Akik kritizálnak, nem tudnak semmit a sportkarrieremről, a személyiségemről, az életemről, arról, milyen ember vagyok.

– Céltudatos, ez biztos. Mindent, amit az eddigi életem során kitűztem, elértem. Már kisgyermekként is ilyen voltam; emlékszem, többször mondtam anyukámnak, hogy egyszer fekete öves leszek, és így lett. Később országos bajnok, magyar bajnok szerettem volna lenni, ez is sikerült. Ezeket folyamatosan, lépésről lépésre teljesítettem. A legjobb az egészben, hogy egyiket sem azonnal akartam elérni, hanem tudatosan építettem fel mindegyik folyamatát.

– És a sor itt nem ér véget.

– Valóban, és ezt is a céltudatosságomnak köszönhetem. Világbajnok harmadikként, és Európa-bajnokként úgy gondolom, a korábban említett step by step taktikát sikeresnek mondhatom. Ez segített hozzá ahhoz is, hogy Magyarországról elsőként nekem volt Karate Combat szerződésem Floridába, de Miamiban és New Yorkban, a World Trade Center 102. emeletén is versenyeztem már. Sokan úgy gondolják, hogy ezeket a lehetőségeket csak úgy osztogatja az élet, de nem. A családom sokáig nem engedhette meg magának, hogy ilyen körülmények között sportolhassak. Kőkeményen meg kellett küzdenem mindenért, amit elértem.

– Korán megtapasztaltad, milyen a kétkezi munka, mellette pedig tanultál, sportoltál.

– Amikor lezárult egy év, június 15-én, másnap már mentem rakodni egy ital nagykereskedésbe, 15 évesen. Szerencsém volt, mert minden évben visszavártak. Próbáltam úgy dolgozni, hogy mellette építsem a sportkarrierem, így amikor nem dolgoztam, edzőtáborról edzőtáborra jártam. Volt olyan nyár, amikor három edzőtáborba is elmentem, majd hazaérve egyenesen a munkába vettem az irányt, mert kellett a pénzt a következőre. Az egész életemet így csináltam végig. A Thaiföldön töltött két hónapom után például hazaérkezve nem volt munkám, akkor a kecskeméti Mercedes-gyárba mentem el rekeszeket pakolni, de nem estem kétségbe, hiszen tudtam, ez csak egy újabb lépcsőfok.

– Világ életemben szerettem utazni. Szerencsére jól kezelem ezt a részét, és már a családom is hozzászokott. Természetesen mindig hiányoznak, nem volt ez másként az Exatlon ideje alatt sem. Anyukám mégis úgy engedett el: „Fiam, meg ne lássalak itthon a vége előtt!” De most legalább időben tudott róla, Thaiföldre például úgy utaztam ki, hogy összepakoltam a cuccaimat, és utaztam. Túl sokat ott sem tudtam beszélni velük, talán kétszer volt rá lehetőségem, így ez sem volt újdonság. Az utazás az életem része, és én ennek minden percét élvezem.

– Van egy ikertestvéred. Valóban létezik az ikrek közötti különleges kapcsolat?

– Abszolút! Az egész életünket áthatja ez a különleges kapcsolat, néha még én magam sem hiszem el, hogy ilyenek megtörténhetnek. Amikor Thaiföldön voltam és elestem motorral, direkt nem szóltam haza, hogy ne aggódjanak értem. Néhány órával később a testvérem írt, hogy legyek óvatos, mert karambolozott. Megkérdeztem, mikor történt a baleset, és az időeltolódást hozzáadva, ugyanabban az időpontban, amikor én elestem a motorral. Hihetetlen, de igaz. Egyszer például lesérültem az egyik lábamra, meg is kellett műteni, majd két hónappal később ugyanazzal a problémával az övét is. Gyakoriak az efféle sztorik, már hozzászoktunk. De nagyon hiányzott az Exatlon ideje alatt. Őt és az édesanyámat hívtam fel először, amikor kiestem. Addigra már rengeteg nem fogadott hívásom volt tőlük, és amikor végre felvettem a telefont, mindketten könnyekben törtek ki. A testvérem alig tudott megszólalni, nagyon imádtam.

– Nagy szerepük volt az életem alakulásában, ez biztos. Otthon szigorú nevelést kaptam, de ezt inkább iránymutatásként fogtam fel. Emellett szerencsém volt azzal, hogy a karate által egy nagyon jó közegbe kerültem. Általuk biztosítva volt, hogy nem kallódom el; amíg a többiek csocsózni mentek, én az edzőmnek segítettem, vagy tanultam. Már akkor is céltudatos voltam, szerettem sportolni, a csapatom, az edzőm és a szüleim pedig mindvégig támogattak ebben. Sokat segített, hogy idősebbekkel is edzhettem, általuk mindig volt egy helyes irány, ami felé elindulhattam. Általában délután 2-kor végeztem az iskolában, majd 4-re mentem edzést tartani, 6-tól én edzettem, 7-től pedig kick-box edzésen voltam. Majd hazamentem, megvacsoráztam és 10 óra körül elkezdtem tanulni.

– Ez a pörgés a jelenlegi életedre is igaz. Azért néha pihensz is?

– Örökmozgó vagyok, nem szeretek otthon ülni. Mindig próbálok keresni egy társaságot, akikkel elmehetek valamerre. Ha nincs edzés, szeretek más sportágat is kipróbálni, ilyen például a fallabda. Szeretem építgetni a kapcsolataimat, és állítom, ha minden ember erre törekedne, azzal sokkal jobban tudná fejleszteni magát, mint bármi mással. Célszerű olyan emberekkel körbevenni magunkat, akiktől sokat tanulhatunk.

– Mondj egy ilyen embert a jelenlegi életedből! Akit akár példaképként is megemlítenél.

– Somhegyi Krisztián. Ki merem jelenteni, hogy nem csak nekem, hanem az egész ország számára példaképpé vált az elmúlt hónapokban. Ő egy iszonyatosan erős személyiség, és bárhogy alakuljanak is a dolgok, igaz barátra találtam benne, és soha nem akarom elveszíteni.

– Nagyon családcentrikus vagyok, igyekszem minél többször meglátogatni a szüleimet és a testvéreimet, de párkapcsolatom jelenleg nincsen. Persze nyitott szemmel járok, de egyelőre szeretnék magamra koncentrálni és a saját imidzsem felépítésére használni az Exatlon által kinyitott kapukat, lehetőségeket. Szívesen kipróbálnám magam például egy márka nagyköveteként, de ezt majd az élet alakítja.

– Milyen sportolói ambíciókkal vágsz neki az elkövetkező időszaknak?

– Szeretnék visszamenni bunyózni. Az az igazság, hogy hiányzik. Emellett eltökélt szándékom megszerezni a világbajnoki övet, de nem tudom, hogy az egészségi állapotom engedni fogja-e. Fel vagyok készülve a legrosszabbra is, hogy talán már nem fogom tudni folytatni a versenyzést. Egy meccset azonban mindenképpen szeretnék még az életemben. Ha nem sikerül, akkor szívesen edzősködnék, hogy én nevelhessem ki a jövő világbajnokait.

– Dominikára visszatérnél még, ha lenne rá lehetőséged?

– Mindenképpen. Maradt egy kis elszámolnivalóm az Exatlonnal, hiszen medált egyszer sem sikerült szereznem. Bízom benne, hogy lesz még rá lehetőségem, de ha nem, akkor sem leszek elkeseredve, hiszen bár 15 nappal a vége előtt kellett elhagynom a versenyt, én lettem a második helyezett a Bajnok fiúk között, ez pedig nagyon szép eredmény.

Fotók: TV2 & Virág András.