Jókedvűen várja a tavaszt a százéves Marika néni

Pinczel Jánosné Marika néni, Fülöpháza legidősebb polgára egyedül él a település határában fekvő tanyájában. Egészségi állapota korához képest kifejezetten jónak mondható. A legnagyobb problémája, hogy gyakran fáj a lába, így az utóbbi időben kénytelen visszafogni magát.

– Egész életem munkával telt. Tizennégy évesen már Pesten cselédkedtem az uraságoknál. A fizetség olyan kevés volt, hogy hazaköltöztem és Kecskeméten helyezkedtem el, ahol már főző-mindenesi feladatokat láttam el. Húszéves koromig nem igazán foglalkoztam a fiúkkal, bár nagyon sok hódolom lehetett volna. Ismerőseim unszolásának engedve végül elmentem a pünkösdi bálba, ahol egy nyalka katonaember kezdte tenni a szépet nekem. A jóvágású férfiba szinte azonnal beleszerettem, akihez a következő esztendőben hozzá is mentem feleségül. Sajnos nem sokáig lehettem boldog fiatalasszony, férjem három hónappal később behívóparancsot kapott.

A második világháború három és fél évre szakított el bennünket egymástól

– emlékezett vissza Marika néni.

Pinczel Jánosnét rendkívüli módon megviselte férje távolléte. Nap mint nap elmondott érte egy imát, annak reményében, hogy szeretett párja épségben tér haza a frontról. Az erős férfi helyett egy csontsovány, beteges ember nyitotta rá az ajtót három és fél év után.

– Férjem távollétében magamnak kellett ellátnom kicsiny gazdaságunkat, hogy fenntartsam magam napszámba is eljártam. Amit össze sikerült kuporgatnom, elvitték, vagy összetörték az oroszok. Sokáig a Don-kanyart és a szibériai fogolytábort megjárt, betegeskedő férjem helyett is dolgoznom kellett. Nagy könnyebbséget jelentett számunkra, mikor végre el tudott helyezkedni a budapesti acél- és fémművekbe, aminek nem igazán örültem. Szemére is hánytam, hogy nem volt elég a háború miatt külön töltött idő, most ismét magamra akar hagyni. Később magam is munkába álltam, elsőként a termelőszövetkezetben, majd a helyi buszalkatrészgyártó üzemben tevékenykedtem nyugdíjazásomig. Gyerekkel ugyan nem áldott meg bennünket a Jóisten, ám ennek ellenére boldog házasságban éltünk. Sokat kirándultunk és mulattunk.

Párom nagyon fiatalon halt meg, elvesztését a mai napig nem tudtam feldolgozni

– mesélte életének történetét az idős asszony.

Pinczel Jánosné férje elvesztését követően sem omlott össze, új értelmet keresett életének. Folytatta a gazdálkodást, aktív tagja lett a helyi és a kerekegyházi nyugdíjasklubnak.

– Világéletemben nagyon szerettem a verseket, és a szavalás is jól ment, így gyakran léptem fel rendezvényeiken. A kirándulások alkalmával sokfelé eljutottam, jártam Németországban, Olaszországban, Ausztriában is. Teendőim korom előre haladtával és a földem beerdősítése után jelentősen megcsappantak, de ezután is feltaláltam magam.

Nagy örömet leltem és lelek ma is virágos- és konyhakertemben, szépségéért díjakat is kaptam.

Egészségi állapotom miatt a lendületem alább hagyott, ám a ház körül mindig bőven akad tennivaló. Szeren­csésnek mondhatom magam, mert a szomszédban élő házaspár és a tanyagondnoki szolgálat munkatársai megkönnyítik mindennapjaimat. Bevásárolnak, elvégzik a nehezebb munkát, elvisznek az orvoshoz, vagy éppen a nyugdíjasklubok rendezvényeire. Misére már nem tudok menni, ezért a helyi plébános szokott otthonomban meglátogatni, amiért nagyon hálás vagyok neki – fogalmazott Pinczel Jánosné.

Marika néni a kertészkedés mellett szívesen nézi a televíziót, könyvet és újságot látásának megromlása miatt nem igazán vesz kezébe.

– Száz esztendő nagyon hosszú idő, volt részem bőven jóban és rosszban egyaránt. Optimizmusom, kitartásom és munkabírásom a nehézségek ellenére is megmaradt. Helytálltam a munkahelyen, a háztartásban, és mindvégig kitartottam a párom mellett. Életem során többen is megkérdezték, hogy honnan van ennyi energiám. A szüleimtől tanultam meg a föld szeretetét, a gazdálkodás fortélyait és a munka becsületét. A nehéz időkben sem hagytam el magam, ahogyan most sem, mert még sokáig szeretnék boldogan élni – tette hozzá huncut mosollyal Marika néni.

A süteményeinek nem volt párja

Marika néni manapság csak alkalmanként áll a tűzhely elé, ami néha szomorúsággal tölti el.

– A főzés és a süteménysütés mesterségét már kislányként elsajátítottam, aminek jó hasznát vettem. Főző-mindenesként lényegesen jobban kerestem, mint cselédként. Tudományomat később lakodalmak alkalmával kamatoztattam. Tortáimnak mindig nagy volt a keletje – mesélte büszkén Pinczel Jánosné.