Benkó Józsefné Erzsike négy évtizedet dolgozott a pataji óvodában

„Szentkirályi (puszta Dunapataj mellett – a szerk.) származású vagyok, és amikor elsős lettem, beköltöztünk Dunapatajra. A szüleim az óvoda mellett vettek házat. Mindig leskelődtem be a kerítésen, nagyon tetszett az óvodai élet, és szerintem onnan jött az érzelmi töltés, hogy nekem is egyszer gyerekekkel kell majd foglalkoznom. Olyan szerencsés voltam, hogy amikor elvégeztem a nyolcadik osztályt, akkor ősszel, 1975-ben indult a kalocsai I. István Gimnáziumban az óvónőképző.

Harminc társammal együtt 1979-ben végeztem Kalocsán,

és addigra mindenkinek volt már álláslehetősége is. Engem is nagy örömmel vártak a dunapataji óvodában. Nem volt egyszerű, akkor még volt 250–260 óvodás gyermek (ma száz körüli), nekem is, kezdő óvónőként 42 fős csoportom volt” – mesélte, és hálásan említette kollégáit, Balatonné Sala óvónénit és Katonáné Zsuzsa nénit, akik pártfogásba vették és egyengették a kezdőlépéseit.

Hamarosan férjhez ment, két lányuk született, Adrienn és Anita. De nem elégedett meg az addigi tudással, egész életére jellemző volt a folyamatos tanulás.

– Mindig agilis voltam, minden új dolog érdekelt. A család biztatására 1993-ban elkezdtem a főiskolát levelezőn Szarvason. Kemény évek voltak, a családom támogatása nélkül nem ment volna, szüleim, anyósomék nagyon sokat segítettek a gyerekek körül. Tanulni javarészt éjszaka tudtam, a kisebbik lányom éppen kezdte az iskolát, ő is több odafigyelést igényelt. De a lányaim nagyon jó testvérek voltak, segítették egymást.

Úgy gondolom, aki igazán akar valamit, az képes mindenre.

Este 9–10 körül kezdtem a tanulást hajnali 1-ig, reggel 6-kor keltem, hogy a lányokat iskolába tudjam indítani, elvégezzem a reggeli teendőket. Akkor már Hartán laktunk, úgy jártam át Dunapatajra dolgozni. Talán a főiskolai évek hozták, de egyre inkább úgy éreztem, hogy szükséges a folyamatos tanulás, fejlődés, a változásokat követni kell – mondta Benkó Józsefné Erzsike meggyőződéssel.

Új kihívásokkal kellett szembenézniük, amikor 2000-től az óvodákra is kiterjesztették a minőségirányítási – mérési-értékelési rendszert, amit a kezdetektől ő végzett az óvodában, és ennek később még komoly hozadéka is lett.

Amikor felkérték óvodavezetőnek 2005-ben, újra tanulásra adta a fejét, sikeresen elvégezte a kétéves közoktatási vezetőképzőt. Erre az időszakra esett a papír alapú óvodai dokumentációról számítógépes rendszerre váltás, mely ismét újabb ismereteket, képzést kívánt.

A több mint négy évtized alatt sok változást, átszervezést is megélt. Dolgoztak intézményként az iskolához csatolva, társulásként környező községekkel, 2013-tól lettek önkormányzati fenntartású önálló intézmény, mely 2019-től bölcsődével is bővült, ekkortól a könyvtár is az ő vezetése alá tartozott.

Másfél évtizedes vezetői működése alatt számtalan sikeres pályázat fűződik a nevéhez.

Mint mondta, mindig olyan szemmel kereste, választotta a pályázatokat, melyekben nemcsak eszközfejlesztésre volt lehetőség, hanem amellyel szakmailag tudnak fejlődni és a pedagógusaikat is tudják kicsit anyagilag segíteni.

A legnagyobb siker a már korábban említett önértékelési rendszer működtetésének a hozadéka volt.

– Egyszer kiírtak egy pályázatot, amivel motiválták a pedagógusokat arra, hogy ilyen önértékelési rendszert működtessenek a saját intézményükben. Pályáztunk, hiszen nálunk már 2000-től jól működött ez a rendszer. 2008-ban megnyertük a legnagyobb összeget, amit lehetett, 2,5 millió forintot, amit csak és kizárólag a pedagógusok motiválására lehetett felhasználni. Ez azt jelentette, hogy differenciáltan, de

körülbelül mindenki három havi fizetésének megfelelő összeget kapott ebből a pályázatból.

Ezt három éven keresztül megnyertük, csökkenő összegekkel. Másodszorra 1,7 millió, harmadszorra pedig 800 ezres összeggel. De ez nagy segítség és lelkesítő volt pedagógusaink számára – mondta.

Arra is nagyon jó érzéssel emlékezik, hogy folyamatosan érezték a fenntartó önkormányzat gondoskodását.

– Rengeteg pályázatot adott be az önkormányzat felújításokra, korszerűsítésekre, amivel szebbé, jobbá tették az itt dolgozók és a gyerekek mindennapjait. Mára egy olyan óvodánk van, amit azt hiszem, egy nagyváros is megirigyelne: kívül-belül felújított, korszerű épület, napkollektorokkal, belül légkondicionált csoportszobákkal, parkosított udvar automata öntözőrendszerrel, az udvaron korszerű játékok, eszközök, a teraszokon fedett kiülők. Mondhatom, hogy az óvodánk mindent megkapott, amit csak szerettünk volna – tette hozzá.

Azt is megfogalmazta, hogy akár a fenntartó, akár kollégái részéről mivel érdemelhette ki a feléje irányuló bizalmat, szeretetet.

– Csak úgy lehet egy jó közösséget kialakítani, pláne irányítani, ha adsz is. És mindig először adni kell, hogy érezzék, hogy törődünk velük, hogy figyelünk rájuk. S ha ez megvan, akkor segítségben, odafigyelésben vissza is kapjuk tőlük. A első nehéz hónapomon kívül nekem nem volt olyan pillanatom, hogy ezt a pályát, ezt a hivatást ott akarjam hagyni. Mindig a pozitív dolgokat néztem, a nehéz feladatokat is elvégeztem, amivel megbíztak, amire megkértek, soha nem mondtam, hogy ezt nem csinálom. És mindig igyekeztem úgy megcsinálni, hogy mindenkinek jó legyen. Mindig azon munkálkodtam, hogy a tudásom szerint segítsek másokon, tisztelettel, szeretettel forduljak azokhoz, akik körbevesznek. Ezek a tulajdonságok a neveltetésemből erednek, amit a szüleimnek köszönhetek és azt is, hogy óvodapedagógus lehettem. Nagyon tartalmas negyvenegy év volt, minden kitűzött célomat meg tudtam valósítani, sőt, talán még többet is, hiszen mindig jöttek új dolgok. Nincs üresség, hiányérzet bennem, nagyon jó közösségben nagyon jó dolgokat valósítottunk meg, a gyerekekért, szülőkért, Dunapatajért. Hiszen a mai napig patajinak érzem magam – összegezte pályáját.

– Most, mint nyugdíjas szeretném tartalmasan eltölteni a szabadidőmet pihenéssel, olvasással – természetesen nem törvényeket bújva –, több időt szeretnék tölteni a családommal, unokáimmal, majd a „leendő unokákkal” az ő „óvónénijükként”, és természetesen az idős szülőkkel, barátokkal – zárta Benkó Józsefné Erzsike.