Élete legnagyobb csatáját nyerte meg a halasi rendőr

– A baleset helyszínéről a szegedi klinikára szállították, ahonnan három hét után került át a kiskunhalasi kórházba, ott további hét hetet töltött. Hogyan viselte, miként dolgozta fel az önnel történteket?

– Lesokkolt, és megmondom őszintén, megviselt mentálisan. Örökmozgó vagyok és akkor tíz hétig ágyhoz voltam kötve, huszonhárom órát feküdtem, egy órát tornáztattak. Leszakadt a fülem, eltört a bordám, a medencém, újra kellett tanulnom járni. Kellett idő, amíg ezt feldolgoztam. De az volt bennem, hogy mindenképpen fel szeretnék épülni. Amikor a professzorom azt mondta, hogy egy gyengébb fizikumú ember nem élte volna túl ezt a balesetet, az komoly motivációt adott arra, hogy talpra álljak.

– Amikor elhagyta a halasi kórházat, fizikálisan milyen állapotban volt? Mennyi munka van abban, hogy ma újra jó erőnek örvend?

– Tavaly május végén engedtek ki a kórházból, akkor még járókerettel mentem. Huszonkilenc alkalommal jött hozzám a gyógytornászom, akinek nagyon sokat köszönhetek. Erősítettük a medencémet és a lábamat, majd Hévízen töltöttem három hetet rehabilitáción, ami szintén nagyon jót tett nekem. Ezt követően szép fokozatosan, miután a professzorom azt mondta, terhelhetem a testemet, elkezdtem újra edzőterembe járni. Egy-két hónapja már heti ötször tudok edzeni.

– A közösségi médiában emberek százai, ezrei, az ország minden tájáról egy emberként szorítottak a gyógyulásáért. Mit érzett, amikor ennek a hír eljutott önhöz?

– Hihetetlen volt, hogy ismerősök és ismeretlenek egyaránt szorítottak értem. A Zsaruellátó szervezet tagjai össze is gyűjtötték nekem az emberek üzeneteit és postai úton eljuttatták hozzám. Egy térképet is küldtek mellé, amin bejelölték, mely településekről érkeztek az üzeneteket. Megható volt látni, hogy tényleg az ország minden részéből jöttek jókívánságok. Ez a térkép a szegedi és a halasi kórházban is végig velem volt, sok erőt adott a talpra állásomhoz. A legnagyobb támaszom pedig édesanyám volt, aki szinte a nap huszonnégy órájában mellettem volt.

– Azt mondják, ha valakit súlyos baleset vagy tragédia ér, megváltozik az életszemlélete. Önnél is hoztak ilyen jellegű változást a történtek?

– Abszolút. Korábban például egyáltalán nem voltam spirituális beállítottságú, de ma már hiszek benne, hogy okkal történnek a dolgok és sokat segítettek nekem odafentről. Biztos vagyok benne, hogy van célom itt, a Földön, ami miatt nem haltam meg és új lehetőséget kaptam. Valamint a hétköznapi problémákon is könnyebben átlendülök, mert tudom, hogy azoknál vannak sokkal fontosabb dolgok. Hiszek a karmában, hogy az ember azt kapja vissza, amit ad. Talán emiatt sem haragszom a gázolóra, mert egyrészt van nekem fontosabb teendőm is, mint haragudni, másrészt nem nekem kell ezt megoldani, majd az élet valamilyen formában visszaadja neki, amit tett.

– Ha egy hasonlóan súlyos baleset túlélője önhöz fordulna tanácsért, lelki munícióért, mit mondana neki?

– Ezeket az interjúkat azért adom, hogy példát mutassak és arra biztassam a hasonló helyzetben lévőket, hogy ne keseredjenek el, ne adják fel, mert jó élni. Azt kell nézni, milyen csodálatos dolgok várnak még rá, és élni az új lehetőséggel. Éljék meg a pillanatot és adjanak hálát az életükért. Én a kórházban még egy kétéves gyerek szintjén voltam, és ma senki nem mondja meg rólam, hogy mi történt velem, mert én azt akartam, hogy így legyen. Minden fejben dől el, akarat kérdése az egész.

– Fog-e újra egyenruhát ölteni? Van-e önben ezzel kapcsolatban bármiféle félelem?

– Természetesen, nagyon szeretnék újra munkába állni, ehhez már meg is tettem a szükséges lépéseket. Nagyon szívesen csinálnám azt, amit eddig. Nincs bennem félelem, ami, azt hiszem, annak is köszönhető, hogy nem emlékszem semmire a balesetből, se az előző napról. Jobb is ez így.