A nagy szív visszahívta az életbe a pici szívet

Hatalmas szíve van az Akasztóról nősülés okán székhelyét már harminckét éve, 1988-ban Soltvadkertre áttevő Szabó Attilának. Van ebben a hatalmas szívben hely bőven, hiszen egyrészt belefér teljes életnagyságában a Ferencváros. Hogy Fradi-drukkerek közt ki mekkora Fradi szurkoló, abba a vitába nem érdemes belemenni, maradjunk annyiban, hogy ahogy Moldova György két kitalált hőse, a két fiktív ferencvárosi vezető, Zöld Feri és Fehér Zoli a Fradi-szerelem terén száz százalék, ugyanúgy Butra szíve is száz százalékig a Ferencvárosért dobog. De jut a hely szívében a világhírű, egykori spanyol válogatott labdarúgónak, a Real Madrid örökös sztárjának, Emilio Butragueno Santosnak is, közismert becenevén a Keselyűnek, hiszen az a játékos az, akit annyira megszeretett a mi akasztói Szabó Attilánk, hogy immáron huszonnyolc éve a Butra nevet használja. Mégpedig nem csak baráti körben, és nem csak a futballpálya környékén, hanem szinte mindenütt.

A személyi igazolványában talán egyelőre még éppen nem a Butrageno vezetéknév áll, de a postás Soltvadkerten neki viszi ki a levelet, ha éppen Emilio Butrageno Santos a címzett, azonkívül amikor éppen valamelyik csapat edzője, a játékvezetőknek is természetesen Butra néven mutatkozik be mérkőzés előtt. De van hely a szívében a soltvadkerti foci számára is, nélküle ugyanis vadkerti hazai meccset nemigen lehet elképzelni, hacsak nem éppen a Kecel vagy a Kiskunhalas edzőjeként nem éppen másutt meccsel, amikor a vadkerti csapat játszik. De amikor szabad a vasárnap délutánja, akkor megtalálható a pályán, természetesen zöld-fehér, Ferencváros-címeres mezben.

De hogy a hatalmas szíve mellett hatalmas lélekjelenléte is van, azt a vasárnapi megyei első osztályú bajnokin bizonyította be.

– A 88. percben jártunk a Vadkert-Almás meccsen – azért tudom ennyire pontosan megmondani, mert éppen az órámra néztem, hogy mennyi van még hátra a meccsből, és éppen az egyik hazai játékosnak kiabáltam be, hogy igyekezzen hátra –, amikor megütögették hátulról a vállamat. Kővári Dávid párja volt. Kővári Dávid játszott a mérkőzésen, és a két gyermeke édesanyja apát megnézni hozta ki a kicsiket. Amint hátrafordultam, az anyuka kétségbeesetten szólt: Butra, nem lélegzik a gyerek!, és már rémülten nyomta is a kezembe.

– Gondolkodni, a helyzetet elemezni nem is volt időm, azonnal a jobb karomra fektettem a kis testet, majd a bal kezemmel, két ujjal, nagyon óvatosan, de határozottan elkezdtem az újraélesztését – emlékezik vissza Butra az estre. – A bal kezem két ujjával nyomogattam a mellkasát, elszámoltam egytől ötig, majd fújtam a szájába. Újra elszámoltam egytől ötig, nyomtam, újra fújtam, és amikor körülbelül ötödször csináltam meg ezt, akkor láttam először azt, hogy reagál. Folytattam az újraélesztést, úgy a tizedik kísérlet után már néha lélegzett kettőt, hármat, és úgy a huszadik befújás után fel is sírt a kisbaba. Nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy soha életemben nem örültem még ennyire babasírásnak.

Majd visszaadta az édesanyának, „tessék, használd rendeltetésszerűen” beszólással, bizonyítva, hogy egy igazi, bohém mókamester a legrémisztőbb válsághelyzetekben is igazi, bohém mókamester marad.

Három perccel később egyébként megérkezett a mentő, és miután megvizsgálták a kicsit és stabilizálták az állapotát, azonnal beszállították a Kiskunhalasi Semmelweis kórházba szállították kivizsgálásra.

Hősünk pedig mint aki jól végezte dolgát, – hiszen jól is végezte, bár ezirányú képzést soha nem kapott, kivéve azt a gyorstalpalót, amit a B licenszes edzői képzésen kaptak –, kerékpárra pattant, és sietett haza, hiszen a televízióban kezdődött a Fradi-meccs közvetítése, amelyet családja, felesége és fia és lánya társaságában tekintett meg abban a tudatban, hogy ez volt az a vasárnap délután, amikor lett neki még egy fia.