Megmentené a pusztulástól az egykori, kecskeméti kutatóállomást

Egy „Belépni tilos” táblát is kiszegeztem pár hete, de azt már leszedték, nyilván, mert fém volt. Legalább a lakat még megvan – jegyzi meg fanyar mosollyal Szarka Miklós, mikor megállunk a Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet miklóstelepi kutatóállomásának míves, tornyokkal díszített székelykapujánál. Az okleveles építészmérnök önjelölt értékmentőként cselekedett, amikor nyár elején felfedezte, milyen állapotok uralkodnak a szebb napokat megélt, műemléki jellegű épületegyüttesben és az azt körülvevő parkban. Ő kereste meg szerkesztőségünket is, hogy tartsunk vele egy riportra, mi pedig elkísértük.

A nagykaput ugyan lezárta Szarka úr a lakattal, de valaki azóta szabaddá tette a bejárást a kisebbiken. A park a kutatóállomás fénykorában gyönyörű, rendezett és gondozott volt, tele rózsákkal és más virágokkal. Most a gaz veri fel, a növényzet – a kiszáradt fákat leszámítva – elburjánzott, egyre inkább rákúszik a Kós Károly építész népies stílusát idéző épületekre és a közelben lévő, egészen újnak tűnő üvegházra is.

Rengeteg ablak betörve, ajtó befeszítve: mindenhol a vandál pusztítás és a módszeres fosztogatások jelei. A házak hívatlan látogatói láthatóan a fémre utaztak, azt keresték mindenhol, ezért szaggatták ki az elektromos vezetékeket a falból. Az ott maradt, tudományos munkához kapcsolódó tárgyak kevésbé érdekelték a tolvajokat: a könyveket, folyóiratokat, diafilmeket, kémcsöveket a polcokról a földre szórták, a bútorokat felborogatták, a nyomtatókat, írógépeket megrongálták. Mintha csak a mindenáron történő pusztítás lenne a céljuk. Az ugyancsak vigasztalan képet mutató könyvtárban egy vendégkönyvben a mezőgazdasági főiskolások bejegyzése 1994-ből. Ez végre kicsit megidézi a dicső múltat: „áttekintettük a szőlő termesztésére és növényvédelmére vonatkozó kutatásokat, eredményeket (...), a látogatás elősegítette a csoportok kertészeti oktatását. Köszönjük a kedves fogadtatást!”.

Több száz szőlőfajtát gyökereztettek

Gerger Ede távirdai főtiszt, amatőr rovarszakértő 1875-ben egy csomagban küldött gyökeres szőlővesszőn vette észre a filoxéra, más néven szőlőgyökértetű első magyarországi példányát. A kártevő egész Európában elpusztította a nagy múltú szőlőkultúrákat, 1897-ig Magyarországon is a 667 ezer kataszteri hold szőlőültetvény több mint felét. Mint a megyei levéltár Múltbanéző folyóiratában olvasható, Kecskemét 1883-ban kötött az állammal szerződést a Szarkás és Úrihegy közti területen kétszáz holdnak az átadására. A területen a szőlő- és gyümölcsnemesítéssel a filoxéra okozta károk csökkentése volt a cél, valamint egy vincellériskola felállítása (a vincellér régebben a szőlők kezelésével és megőrzésével megbízott cseléd volt). Az állami szőlőtelepen az első évben 70 szőlőfajtát gyökereztettek, 1890-ben már 450-et, még később 600-at. 1884 tavaszán két épületet emeltek az igazgató és a munkafelügyelő részére.

Az állami telep létrehozásában Miklós Gyula borászati kormánybiztosnak volt a legtöbb érdeme, aki maga is jeles szőlész hírében állt, a telepet is róla nevezték el, és Kecskemét díszpolgárának is megválasztották. Fontos hangsúlyozni Koritsánszky János igazgató hatalmas szervezőmunkáját is. Már 1888-ban gyakorlati tanfolyamot tartottak a telepen a szőlőoltás módjairól, hogy a kecskeméti szőlősgazdák szakismeretei bővüljenek. A modern, palotaszerű vincellériskola 1901-ben épült fel. Lassan Európa-szerte híressé vált, és ugyan a második világháborúban a vezetőket kitelepítették, az állomást lerabolták, újraindult a munka.

Elkezdték a borszőlő-nemesítést, Miklóstelephez fűződik az Ezerfürtű, a Jubileum 75, a Karát, a Kármin, és a Kurucvér is (itt kell megemlíteni Kurucz András és Kwaysser István szőlőnemesítők nevét). Az épületek alatti pincékben kísérleti borokat készítettek, értékelésükre pedig borbírálatokat tartottak, ezeken általában harminc-ötven jeles szakember vett részt, főként a nagyüzemekből, de többször megjelent Kocsis Pál szőlőnemesítő is. Amint arról a vendégkönyv is tanúskodik, rengeteg egyetemi-főiskolai hallgatót is fogadtak itt, akik megtanulhatták például a szőlő szaporítását, metszését.

Az állomást 1989-ben egyszer már bezárták, a munkatársak egy darabig Katonatelepen dolgoztak, majd kezdődött egy újabb remek korszak, ekkor felújították a laboratóriumokat.

A Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumtól a Budapesti Corvinus Egyetem vette át az állomást 2008-ban. Ekkor már finanszírozási gondok miatt elkezdték a létszámleépítéseket, és az egyetem vezetése ki is jelentette, hogy be kell zárni – ez Font Sándor, a Fidesz-KDNP országgyűlési képviselőjének 2009 augusztusában benyújtott, Gráf József miniszternek címzett írásbeli kérdéséből derül ki. A kecskeméti önkormányzat bevonásával egy programot dolgoztak ki a megmentésére, de ez nem valósult meg. „A dolgozók egyre nagyobb elkeseredettséggel nézik a koncepcióhiányt, féltik az elmúlt 5–9 évben kb. 700 millió forintért rendbe rakott telepek sorsát. Nem értik, hogy egy akkreditált laboratóriumot miért kell szétverni, a térségből elvinni, a 126 éves telepet motelnek kiadni” – áll a fentebb említett képviselői iratban. Nem sokkal később a miklóstelepi kutatóállomás végleg bezárt, laboratóriumát átköltöztették Katonatelepre. Az állami tulajdonban lévő egykori híres szőlészeti-borászati központ azóta az enyészeté, nem őrzik-védik – ha csak Szarka úr lakatját nem számítjuk.

Pompás volt minden, most olyan, mint Csernobil

Szarka Miklóssal lassan véget ér nem éppen szívderítő, kétségkívül illegális, de a figyelemfelhívás miatt fontos bejárásunk az épületekben és környékén. Mint közben a budapesti származású, Lajosmizsén egy majort megvásárló építészmérnöktől megtudjuk, a Miklós-napi Országos Rozé Borversenyek zsűritagjaként korábban sokszor járt a kutatóállomáson, vendégeket is hozott ide borkóstolásra. Júniusban Hetényegyházán volt dolga, elkerült Miklóstelep felé is nosztalgiázni, és megdöbbent a változáson.

– Az jutott eszembe, hogy olyan, mint Csernobil. Pedig emlékszem, milyen pompás volt itt minden. Mint építészt, borászt és mint magyar állampolgárt is felháborít, hogy ennyire elhanyagolták, és hogy egyesek ilyen aljas módon kifosztották, az értékekkel így bántak. Borzasztó harag és elkeseredettség van bennem – jelentette ki Szarka Miklós.

Azt is hozzátette, a kapu lelakatolása tervei szerint csak az első lépés volt, hogy megvédje a teljes pusztulástól az állomást. Írt javaslatokat a hasznosításra a Nemzeti Földügyi Központnak (választ még nem kapott), felvette a kapcsolatot a kecskeméti önkormányzattal és a megyei építészkamarával. Tervei között szerepel a rendőrség és a polgárőrség megkeresése, a romeltakarítás társadalmi munkában való megszervezése, a közvilágítás helyreállítása, és természetesen támogatók, lehetséges beruházó cégek, az állomást üzemeltetni, használni kész intézmények felkutatása is.

– Sokfelé jártam a világban, sok munkában, építkezésben benne voltam, de még soha nem éreztem, hogy olyan felemelő és nemes ügyet képviselnék, mint most – fogalmazott elszántan Szarka úr.

Az ügyben mi is megkerestük a Nemzeti Földügyi Központot érdeklődve, milyen tervek, elképzelések vannak az ingatlannal, de még nem kaptunk választ.