Visszatérőek voltak Kőrösön a járványok

A város polgársága az újratelepítés (1719) utáni történelme során több alkalommal is megküzdött egy-egy jelentős járvánnyal. Az alig 20 éves település 1738 és 1742 között megtapasztalta a pestis pusztítását, amely az országban sok helyen felütötte a fejét. A XIX. század elején pedig a fekete himlő okozott jelentős veszteségeket. Később, 1901-ben a vörheny (skarlát) 40 halottat követelt, míg a század első két évtizedében legalább 105, többségében gyermek vesztette életét a roncsoló toroklob (diftéria), valamint 40 a kanyaró következtében.

Nem járvány, de klasszikus népbetegség volt a század első felében a tüdőbaj, ami egészen az 1960-as évekig nagy számban szedte áldozatait – nyilatkozta szerkesztőségünknek Turán István helytörténész. A tüdőbetegség gyógyításában fontos szerepe volt dr. Staud Lajosnak, majd a helyi felszámolásában a vezető szerep dr. Vén Ferenc tüdőgyógyásznak jutott. Az első világháborút követő spanyolnátha (influenza) -járvány világszerte legalább annyi embert pusztított el, mint a nagy háború. Kiskőrösön néhány hónap alatt 62 áldozatot vitt el. (A témáról bővebben Bella Tibor történelemtanár írt. Egy nagyobb cikk olvasható a szerzőtől a www.psvkkiskoros.hu-n, a Kiskőrös múltjából rész alatt.)

A világháborút megelőző időszakban a paraszti társadalom tagjai a legritkább esetben kerestek fel orvost, és a település patikája (1837) is segítette a betegek gyógyulását. Az embereket ellátó dr. Barra István, vagy a századforduló környékén dr. Berkovits Jakab orvosok is kiváló szakembernek számítottak. A családok többsége konzervatív volt. A szegénység és a népi gyógyászatba vetett bizalom arra sarkallta őket, hogy a gyógyítással maguk próbálkozzanak. Ilyen népi gyógymód volt például a lázas megbetegedésre alkalmazott fél deci pálinka, amelybe előzőleg egy varangyos békát mártottak, vagy a „ragadós betegség” (kelés, kiütés) elleni babona, tudniillik a beteg megtörölte egy lehetőleg szép, új ruhadarabbal a sebet, amit aztán valahol a faluban, főleg útkereszteződésnél eldobott, aki pedig megtalálta és felemelte, magával vitte nemcsak a kendőt, de a ragályt is a betegről.

Turán István elmondta, hogy az igazán nagy járvány a város életében az 1831-ben pusztító kolerajárvány volt. Az Ázsiából érkezett betegség elérte Kiskőröst, és augusztus, illetve szeptember hónapokban legalább 350 beteget vitt a sírba, naponta átlagosan 8-10 halottat temettek el. A helyzetet súlyosbította, hogy más nyavalyák is felütötték a fejüket, így az év végére az összes áldozat száma elérte a 620-at. Az akkori körülbelül 6000 fős összlakosságot megtizedelték a betegségek.

Ebben az évben érkezett a városba a székely származású végzős orvostanhallgató, a homoródalmási Barra István, aki a vármegye küldötte­ként a gyógyítást felügyelte és irányította. Később annyira megszerette Kiskőröst, hogy itt is telepedett le, innen folytatta vármegyei tisztiorvosi munkáját és tudományos tevékenységét, 1865-ben pedig itt temették el az evangélikus temető­ben.