Károly herceg előtt vezényelt, így lemaradt a vizsgájáról

– Mit jelent az ön számára a megyei Prima díj elnyerése?

– Azon nem lepődtem meg, hogy a jelöltek közé választottak. Úgy érzem, eddigi munkásságom alapján ezt kiérdemeltem, de azt, hogy a kategóriát meg is nyertem, az óriási megtiszteltetés.

– Ez további motivációt jelent a munkája során?

– Nem, hiszen ennél többet már nem tudok dolgozni. Eddig is a maximumot adtam. Ugyanakkor lelki kötelezettségnek érzem, hogy minden évben újabb gyerekekkel szerettessem meg a Kodály-műveket. Minden gyerek más lélek. Boldog vagyok, hogy látom felnőni őket. Sokszor nehéz a kamaszokkal, hiszen saját életüket élik. A technika világából azonban a zene ki tudja őket zökkenteni. Ha olyanná tudom tenni a kórust, hogy akarjon próbára jönni a gyerek, akkor nemcsak azt éli meg, hogy jól énekel, hanem azt is, hogy egy közösség tagja.

– Mikor jelent meg az életében a zene szeretete?

– Budapesten születtem, de kiskoromban, az 1970-es években Salgótarjánba költöztünk, mivel a szüleim kohómérnökök voltak, és az ottani Vasöntödébe hívták őket dolgozni, melynek később igazgatója is volt édesanyám. Így Salgótarjánban egy angol tagozatos általános iskolába jártam. Az iskolától 50 méterre volt a zeneiskola, ahova beírattak a szüleim. Először dobon és klasszikus gitáron tanultam játszani, és persze szolfézsórákra is jártam, majd jött a zongora.

– Abban az időben nagy szónak számíthatott angol tagozatra járni.

– Valóban, bőven benne voltunk a szocializmusban, mindenkinek oroszt kellett tanulni. Szerencsésnek érzem magam, hogy angolul tanulhattam. Később középiskolában is folytathattam, 1986-ban a hírhedt Rigó utcán tettem sikeres nyelvvizsgát.

– Már az elején elkötelezte magát a zene iránt?

– Harmadikos kisdiákként kezdtem el zenélni, műkedvelőként. Az évek alatt vált komollyá az érdeklődésem. Sokszor viccesen megjegyzem, akár lehettem volna kohómérnök is szüleim nyomdokain haladva.

– Érettséginél már biztosan tudta, hogy a zenei pályát kell választania?

– Még nem, gimnáziumban csak hobbizenésznek tartottam magam, volt egy saját beatzenekarom, mindig is nagy Beatles-rajongó voltam. Az osztályfőnököm jóvoltából már felfigyeltem a szegedi Kardos Pál tisztán éneklő kórusára. A fiúkkal megalakítottuk az iskolai vegyes kart, melyben négy éven át énekeltem. A kórusszeretetemet ezek is erősítették.

– Mikor érezte, hogy a zenei pályája az ön jövője?

– Tanári pályára készültem, a matematika szak biztos volt, ehhez végül az ének-zenét választottam a nyíregyházi főiskolán. Egyre mélyebbre kerültem a zenei életbe. Már másodéves hallgatóként négy kórusban énekeltem. Mivel mindig is egy aktív ember voltam, az ének tanszéken is kis kamarakórust szerveztem.

– A főiskolán szerzett tapasztalatok közül mit emelne ki?

– Két nagy impulzus ért. Egyrészt a városi vegyes karban kellett énekelnünk. Számos rangos fellépésünk, külföldi versenyünk volt. Ekkor kerültem bele a magas szintű kóruséneklésbe. A másik nagy impulzus, hogy Szabó Dénes, a helyi tekintélyes karnagy, aki azóta Kossuth-díjat is kapott, felfigyelt rám, és megkért, hogy a nyíregyházi ének-zene tagozatos iskolában vezessem a Cantemus fiúkórust. A munka lelkesedéssel és erővel töltött el. Már a fiúkórus előtt el kezdtem vezetni a helyi evangélikus kórust is. Olyan sikeresek lettünk, hogy egy idő után az evangélikus püspök személyesen mondott köszönetet.

– Hogy került Kecskemétre?

– Nyíregyházáról az utam először Budapestre vezetett, ahol a Zeneakadémián folytattam tanulmányaimat zenei menedzser szakon. Utána jelentkeztem a zenetudomány szakra is. Ekkor azonban jött egy új kormányrendelet, hogy többdiplomásként megszűnik az ösztöndíj, így munkát kellett vállalnom. Először Budapesten tanítottam, majd jött a kecskeméti felkérés Dobozi Eszter részéről.

– Hogy talált önre Dobozi Eszter?

– 1995-ben a Kodály-szemináriumon ismerkedtünk meg, ahol karvezetőkurzuson vettem részt. Egy hónap múlva jött a felkérés óraadó tanári posztra. Elvállaltam, 8. osztályban énekórát, szakközépiskolában zeneirodalmat tanítottam, valamint énekkart ­vezettem, miközben még feljártam Budapestre az egyetemre.

– Mikor költözött végleg Kecskemétre?

– 1996. szeptember elsejétől teljes állást kaptam, így a városba költöztem, de visszajártam Budapestre az egyetemre. Ebben az évben történt velem egy vicces dolog, amit akkor nem egészen így láttam. Az egyetemen évet kellett ismételnem, mert nem jelentem meg a német szóbeli vizsgán. Az történt ugyanis, hogy Kecskemétre látogatott el Károly herceg, és nekem kellett vezényelnem a Miraculum kórust. Hirtelen jött az egész, még nem volt mobiltelefon, így az én üzenetem az egyetem felé, hogy vis major helyzet van, nem jutott el időben, így nem írták alá a félévemet.

– Említette a Miraculum kórust. Ez volt az első kórusa Kecskeméten?

– Igen, 1996-ra állt össze egésszé a felső évfolyamosokból. Amikor végeztek, igény mutatkozott, hogy folytassák, így alakult meg 26 fővel 1998-ban az Aurin leánykar. Itt már egyértelmű volt számomra, hogy a követendő példa a Szabó Dénes által kialakított modell lesz.

– Az érettségi után sem engedte el a fiatalok kezét. Újabb kórusokat alapított. Mekkora a népszerűségük?

– Nagy, a lányok szívesen énekelnek az Aurin Nőikarban. A fiúk is igényelték, így már van vegyes karunk is. Ezek az énekkarok is bizonyítják, hogy az éneklés nem a célja, hanem a hozadéka a kórusversenyeknek. Azért járnak a fiatalok énekelni a kórusba, mert szeretnek énekelni.

– A Miraculum és az Aurin kórus tagjai nagyon komolyan veszik a versenyzést. Ma az internet és a mobiltelefonok világában hogyan tudja tartani bennük a lelkesedést?

– Nagyon motiváltak, számukra sokat jelentenek a külföldi fellépések. Mindig sokkal jobban szerepelnek külföldön, mint például egy hazai megmérettetésen. Itthon is jól teljesítenek, de kint a maximumot adják. Sajnálom, hogy azt a kecskeméti közönség sosem hallja. Legutóbb Litvániában az Aurin ­kórus olyan csodálatosan énekelt, hogy a közönség három percen át felállva tapsolt ­nekik.

– Nagyon komoly szakmai munkát végez. Marad magára ideje?

– Kevés szabadidőm van, én reggeltől estig dolgozom, bent vagyok az iskolában. Most sincs időm karácsonyi ajándékokat nézegetni a boltokban. Sok elhivatott kollegámhoz hasonlóan nekem sincs fix munkaidőm, ha munka van, elvégzem. Mindezt én könnyen megtehetem, mivel nincs családom. Ennek ellenére boldog vagyok, azt ­csinálom, amit igazán szeretek­.

–Hogy érzi, teljesen beilleszkedett Kecskeméten?

– Nem könnyű annak, aki nem tősgyökeres kecskeméti. Ki kell harcolni, hogy elfogadják. Bízom benne, nekem sikerült.

Tehetségét nagypapájától örökölte

Durányik László zenei tehetsége anyai nagypapájától öröklődött. – Erdélyben kiváló polihisztor volt, építészmérnök, kiválóan hegedült, festett, öt nyelven beszélt. A hét unoka, köztük én is, valamely tudását örökölte, és továbbvitte. Én a zenét, testvérem pszichológus lesz, de van az unokatestvéreim között közgazdász, festőművész, hat nyelven beszélő szakember – mondta el a karnagy.