El kellett hagynia a hazáját, Halason talált új otthonra

– Tízgyermekes család hetedik gyermekeként látta meg a napvilágot Pozsonyban, a két világháború közötti időszakban. Mikor és hogyan került Magyarországra?

– Tizennyolc évig éltem Pozsonyban, ott volt a hazám. Egy évben kétszer ellátogatok oda, hisz gyerekkoromban minden követ ismertem ott. A második világháború után a szüleimnek el kellett hagyniuk a várost, Magyarországra telepítették őket. Én három évvel később jöttem csak utánuk, miután betöltöttem a tizennyolcadik életévemet. Már nem búslakodom amiatt, hogy el kellett hagynunk a hazánkat, hisz látom, hogy ma sokkal többen kényszerülnek ugyanerre. Már csak visszaemlékezek ezekre, tudomásul veszem, hogy ma itt vagyok, és örülök, hogy Kiskunhalason élek. Míg a világ forrong, ebben a városban béke van, jó itt lenni.

– Hogyan került kapcsolatba a művészettel, a rajzolással?

– Már gyerekkoromban a művészetek közelségében éltem, hisz sok testvérem volt, akik között grafikusok, kitűnő rajzolók, zenekedvelők voltak. Fiatalkoromban a rajzolás csupán a gyermek természetes kifejezőeszközét jelentette, később vált művészetté. A Pécsi Pedagógiai Főiskolán szereztem meg tanári diplomámat 1952-ben, onnan kerültem Bajára, majd egy év múlva Halasra jöttem, hisz a feleségem is itt élt a szép kertes házunkban. A mai Központi Általános Iskolában tanítottam rajzot hosszú ideig.

– Bár már évtizedek óta nyugalmazott pedagógus, művészként továbbra is alkot. Több mint tíz éve minden évben van kiállítása a város művelődési házában. Mi ösztönzi az alkotásra?

– Amit csinálok, azt örömmel teszem, kedves nekem. Azt gondolom, ami nekem szép, talán másnak is az és szívesen megnézné, ezért mutatom meg őket egy kiállításon. Az elmúlt évtizedekben végigjártam Halas minden utcáját, rengeteg tájképet készítettem. Most viszont nem másolom a természetet, hanem azt komponálom meg, ami a gondolataimban van, ma így születnek az alkotásaim.

– Húsz évvel ezelőtt megkapta a Pro Urbe, Kiskunhalas Váro­sért kitüntetést kiváló oktató-nevelő tevékenységéért, a város művészeti életének fejlődését szolgáló, eredményes munkásságáért. Az idei kerek esztendős születésnapon az alpolgármester személyesen köszöntötte, és beszélgetésünk alkalmával is többen megálltak, hogy jókívánságai­kat elmondják önnek. Milyen érzés ez?

– Erről nem én tehetek. Én tisztelem a másik embert és lehet, hogy ebből kapok vissza, mert sok jó ember van. Azoktól pedig, akik rosszat mondanak vagy tesznek nekem, elköszönök, nem foglalkozok velük. Igyekszem békében élni másokkal. Általában azonban jóhiszemű, tiszteletre érdemes emberekkel találkozok és ahogy hozzájuk viszonyulok, azt kapom vissza. Ennyi az egész, nem több.

– Aki találkozott már önnel, láthatja, hogy idős korában is dinamikusság, lendület jellemzi. Még a fiatal korosztályban is ritkán látni olyan életigenlést, ami az ön szavaiból kihallatszik. Minek köszönhető ez a hozzáállás?

– Ezt a szüleim adták nekem. Voltak ugyan tragédiák, de azért az idő tényleg megszépíti a történéseket. A világ változik, de ma sem más, mint annak idején volt, csak most más gondokkal, nehézségekkel küzdenek az emberek. Tudja, én normális életet élek. Sokat sétálok, bár van botom, egy kicsit már sántítok. Vannak állandó fájdalmaim, de elviselem, tudomásul veszem, mert az agyammal azért még bírok, tudok gondolkodni. Így aztán kijövök az utcára, találkozok az emberekkel, ellátogatok a helyi kulturális rendezvényekre, gyönyörködök a természetben. Így létezek én.

Kapcsolódó cikkünk: 90. születésnapján köszöntötték Baráth Józsefet