Érdekes kérdést járt körbe könyvében dr. Bárth János

A történész-néprajzkutatót ebben a munkában – amelyhez komoly gyűjtéseket folytatott Erdélyben is – bevallottan az érdekelte, hogy az 1848-as forradalom előtti időkben vajon hogyan tartották el a gyülekezetek a papokat, hiszen a ma ismert fizetési rendszerről akkor még szó sem volt. A könyv címét adó kifejezést egyébként a szerző alkotta, bár később – nem kis meglepetésére – találkozott vele régi forrásokban is.

– Arra voltam kíváncsi, hogy az 1848 előtti időkben, amit kései feudalizmusként szoktunk emlegetni, hogyan éltek a papok, akiket a saját közösségük tartott el. Amikor új pap került a faluba vagy egy mezővárosba, akkor rengeteg tárgyalás zajlott le arról, hogy a nép mikor mit adjon a papnak, hogy az meg tudjon élni. Ezekről maradtak írott dokumentumok a levéltárakban; én ezeket nézegettem az elmúlt években – vázolta előadásában Bárth János, megjegyezve, hogy gyakorlatilag minden esetben szerződés követte a pap járandóságáról szóló tárgyalásokat.

– Ettől függetlenül gyakran voltak viták, utólag is, amikor vagy a település, vagy a pap megbánta az alkut; erről születtek például panaszos levelek, amelyeket az érseknek címeztek – mesélte.

A szerző leszögezte: az általa kutatott 18–19. századi időszakban már gyakori volt, hogy egy-egy településen több felekezet és egyház működött egyszerre. Bár ezek szintén remek példákkal szolgálhattak volna a nép és a gyülekezetvezető közötti megegyezésekről, munkájában inkább csak a katolikus papokra koncentrált, mert nem akart túl nagyot markolni. Érdekes felfedezésből így is maradt bőven: helyenként nagyon komoly jólétben élhettek a papok, ha ügyesen egyeztek meg az adott településsel, vagy az kellően népes volt ahhoz, hogy a rendszeres járandóság bőséget eredményezzen.

Bárth János a könyve bemutatása során kifejtette: a papoknak járó juttatás sokféle lehetett, így például „egy pozsonyi mérő” (a metrikus rendszer bevezetése előtt alkalmazott egyik mértékegység) búza és gabona, illetve harminc krajcár, vagy éppen 5-6 öl tűzifa, egy-egy csirke, és persze bor, jelentősebb mennyi­ségben.

A kutatást nem hagyta abba

Dr. Bárth János tanyavilágban született, a bácskai Jánoshalma mellett, 1944-ben. Kalocsán érettségizett, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetemen folytatta tanulmányait: 1968-ban kapott középiskolai történelemtanár és etnográfus diplomát. Még ebben az évben muzeológus lett Kiskunhalason, majd 1970-es doktorrá avatása után látott hozzá a kalocsai múzeum intézménnyé szervezéséhez. Húsz év után hagyta ott az igazgatói posztot, hogy 1990-től a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumainak igazgatója legyen Kecskeméten. Nyugállományba vonulásáig tanított a Szegedi Tudományegyetem Néprajzi Tanszékén, de a kutatást – amint az legutóbb megjelent könyvéből is adódik – sosem hagyta abba. Többtucatnyi tudományos kötet szerzője, főleg a települési, vallási, történeti néprajz, vagy éppen az agrár- és életmód-történet a szak­területe.