Rehabilitálná a szomorúságot Kepes András

A Tövispuszta, az Istenek és emberek, a Világkép írója, egykori televíziós riporter és műsorvezető az Impulzív Lélekmelegítők sorozat kilencedik alkalmának vendége volt a Kalocsai Színházban a napokban. A telt házas előadásnak A boldog hülye és az okos depressziós címet adta – megkérdeztük miért, és hogy szerinte mi a baj azzal, ha valaki mindenáron boldog akar lenni.

– Az emberek a depressziót össze szokták keverni a rosszkedvvel. A depresszió az egy betegség, klinikai állapot, tehát túl könnyen mondják sokan, hogy „depi vagyok” – tisztázta Kepes András az előadás előtt adott interjúban. – Boldogsághisztéria van: mindenki azt hiszi, hogy boldognak kell lennie, vannak sikertrénerek, meg boldogságtrénerek, akik szemmel láthatólag nagyon sikeresek és boldogok – jegyezte meg.

A boldogság és kiegyensúlyozottság elérése a sikerszerző szerint bonyolult folyamat, aminek természetes része a szomorúság, amit a fentiek ismeretében „rehabilitálni kellene, mert az is egy fontos állapot”. Úgy gondolja „bolond az, aki azt érzi, hogy mindig boldog”, és erről érdemes megkérdezni pszichológiával foglalkozókat – ő megtette –, mert meg fogják erősíteni: az emberek a hétköznapi állapotaik legnagyobb százalékában „nem repdesnek az örömtől, és ennek megvan a maga funkciója”.

– A szomorúság is fontos. Nem lenne például művészet nélküle – tárta szét a kezét. – A realitás elérése lenne fontos, mert az emberek realitásérzéke kezd fogyni. Semmit se kell görcsösen akarni, hanem megpróbálni az életet a maga teljességében élni. Van, hogy az ember vidám, van, hogy szomorú, ezt vegyük természetesnek, mert arról szól, hogy hogyan tudjuk az életet magunk körül feldolgozni – magyarázta.

Kepes példaként a közösségi oldalakat hozta fel: ott mindenki nagyon boldognak tűnik, holott nem tudni, mi húzódik a háttérben. Az a természetellenes állapot állt elő, hogy „mintha szégyellni kellene, ha valakinek vannak olyan életszakaszai, amikor nem boldog”. Ez már csak azért is bizarr kettősség, mert a világ sem boldog, tehát „nem az az érzésünk, hogy minden tökéletesen működik” – fogalmazott.

– Ha egy probléma foglalkoztat, azt úgy tudom a legjobban feldolgozni, hogy könyvet írok, mert ilyenkor szembesül az ember azzal, hogy valóban tudja, vagy csak azt hiszi, hogy tudja. Ha valóban tudja, akkor le is tudja írni – fejtegette. – Aztán – attól függően, hogy a téma micsoda – vagy egy esszé típusú kötet készül belőle, mint amilyen a Világkép volt, vagy regény, mint amilyen a Tövispuszta volt, vagy a legutóbbi könyvem, az Istenek és emberek. Ezek témafeldolgozások, a magam módján – summázta.