Hóban, fagyban túrázva emlékeztek a Donnál elesett katonákra

A Doni Hősök Emléktúráját idén már tizenkilencedik alkalommal rendezték meg hazánkban, az 1943-as doni katasztrófában elesett és onnan hazatért magyar katonák emléke előtt tisztelegve. Tíz különböző útvonalat járhattak be a résztvevők, négy kecskeméti fiatal ezúttal a Hajdú menetszázadhoz csatlakozva gyalogolt el csütörtöktől szombatig Debrecentől Hajdúhadházán és Hajdúböszörményen át Hajdúnánásig, középiskolás diákokkal, aktív és önkéntes területvédelmi tartalékos katonákkal, valamint magyar és román katonai hagyományőrzőkkel együtt. Tették mindezt azért is, hogy jobban átérezzék a néhai magyar katonák háborús megpróbáltatásait.

– Az irodai ülőmunka után nagyon kemény és fárasztó tud lenni a túra. Pedig mi csak pár órát, fél napot töltünk kinn, nem hosszú hónapokat, van mit ennünk, esténként meleg szálláson alszunk, nem lőnek ránk. Nagyapáink, dédapáink mégis helytálltak. Úgyhogy ennyit nekünk is muszáj kibírni, és végig is fogjuk csinálni – jelentette ki jó három hete Molnár János, amikor még csak készülődtek az útra. A 26 éves járműtervező mérnök volt a hírös városi különítmény legrutinosabb tagja, már ötödször vállalta az emléktúrát. Vasárnap pedig fáradtan, de örömmel újságolta el: idén is mindannyian teljesítették a jó 60 kilométeres távot. Pedig a körülmények ismét nem bizonyultak barátinak.

– Az első nap kemény volt, nagy hófúvásba kerültünk, és végig mínuszokban mentünk, szóval igencsak zord volt az időjárás. Ez mindenkiből kivette az erőt, de este azért fel tudtunk töltődni – mondta János, aki viszont csütörtök estére lebetegedett és péntek reggel lázasan vágott neki az aznapi kilométereknek. Végül így is sikerült végigmennie, és hétvégére nagyjából meg is gyógyult.

A résztvevők – ahogy az már megszokott – teljes korhű menetfelszerelésben tették meg az utat, János és barátai – a Magyar Királyi 7. Honvéd Gyalogezred Hagyományőrző Baráti Kör – magukkal cipeltek egy összesen 34 kilós második világháborús magyar R3-as rádiót is.

A motivációkról

– A háború utáni történelemírás bűnös hadseregnek állította be a magyart, korom ellenére még én is hallottam olyat, hogy gyáváknak nevezték az ott harcolókat, akik megfutamodtak a szovjetek elől. Ez a megbélyegzés engem mindig is nagyon zavart, és fájdalmas számomra. Nemcsak nagyapám miatt mondom, amikor kijelentem: ezek a katonák nem szolgáltak rá ilyen minősítésre. Nagyon sok mindent feláldoztak azért, hogy védjék ezt az országot, és olyan erényeik voltak – bajtársiasság, becsület, hűség, erkölcsi tartás –, amelyek kezdenek kikopni a mai emberekből. Én azért vállalom évről évre ezt a túrát, hogy méltó emlékük éljen ma is a szívekben, lelkekben, és ily módon fejet hajtsunk előttük. Sokszor beszélünk a hősi halottakról, pedig szerintem az is pont ugyanolyan hős, aki túlélte és hazajött. Ha nagyapámról van szó, én is egy hőst látok magam előtt, aki harcol a hazájáért. Pedig a fronton szerintem biztos nem így élte meg, hanem inkább otthon lett volna a szeretteivel. De volt kötelessége és kötelességtudata is. Én ezt a hagyományápolást és emlékezést tekintem a magunk kötelességének – mondta még a túra előtti riportunk során Molnár János.