Kedveli a mozit és a gyorséttermeket a 98 éves Pista bácsi

Pista bácsi tősgyökeres soltinak számít, a városhoz közeli tanyán látta meg a napvilágot 1920. december 8-án. Földműveléssel foglalkozó szülei korán meghaltak, így nagymamája nevelte fel. Levente korszakát szülővárosában töltötte. A második világháború harmadik évében őt is hadba hívták.

– Nagymamám kétségbeesett, mikor 1942-ben megkaptam a behívó parancsot. Nem csoda, hiszen jóformán abból éltünk, amit a munkámmal előteremtettem. Abban reménykedett, hogy mivel vékonydongájú, alacsony fiatalember vagyok, nem visznek el katonának. Az orvos azonban alkalmasnak talált a szolgálatra. A tüzérekhez kerültem, az alapkiképzést Máramaros szigetén kaptam meg, majd azon nyomban vittek is a frontra – mesélte Pista bácsi.

A huszonkét éves fiatalember néhány hét múlva már Moszkva mellett találta magát. Az előre nyomuló német és magyar egységek lendülete gyorsan megtorpant, a heves orosz ellentámadás miatt kénytelenek voltak visszavonulni. Molnár István 1944. november 16-án esett fogságba, négy évet húzott le a lágerben.

A fogcsikorgató orosz telet csak az élelmesek élték túl

– Nagyon sok felebarátom odaveszett a fogságban. Sorainkat a betegségek tizedelték, és a fogcsikorgató orosz telet csak az erősebbek és élelmesebbek élték túl. A hiányzó kalóriákat, vitaminokat cukorral, citrommal pótoltam, a káposztalevest és a csalánlevest sem hagytam ott soha. Fejadagomat a cigarettáért cserélt élelemmel pótoltam. Szenvedéseim 1948-ban értek véget, mikor is, a Vöröskeresztnek hála, ismét hazai földet érezhettem a talpam alatt. Alig voltam harminc kiló, mikor Debrecenben leszálltam a vonatról – emlékezett vissza a viszontagságos évekre az egykori frontharcos.

Molnár Istvánt senki sem várta haza, mivel időközben egyetlen hozzátartozója, nagymamája is elhunyt. A fiatalember az egyik helyi gazdálkodónál kapott munkát. Kovács Gábor olyannyira megkedvelte a rendívül becsületes, végtelenül szorgalmas, mindig munkára kész legényembert, hogy szinte fiaként bánt vele. Pista bácsi a politikai változás után a helyi termelőszövetkezetben volt kénytelen elhelyezkedni, ahol nyugdíjas koráig dolgozott, majd újra visszakerült a családba, először Ronga Józsefékhez, majd Gaál József pékségében szorgoskodott közel húsz esztendeig.

– Pista bácsi közel hatvan évig dolgozott családunknak, nem hagyhattam, hogy öregek otthonában töltse el életének utolsó szakaszát. Három évvel ezelőtt döntöttünk úgy feleségemmel, hogy magunkhoz vesszük, lakásunkban egy lakrészt alakítottunk ki számára, és megpróbálunk megadni neki mindent, ami tőlünk telhető. Együtt járunk horgászni, moziba, régészkedni, gyakran étkezünk vendéglőben, segítek neki még az öltözködésben és a fürdésben is. Pista bácsi olyan számomra, mintha a dédnagypapám lenne – mondta szeretetteljes hangon Vitéz Gaál Norbert.

Molnár István kilencvennyolc esztendősen is kiváló egészségnek örvend, rendkívül nyitott a világra és életkedve is töretlen.

– Számtalan változást megéltem az elmúlt csaknem száz esztendő alatt. Változtak az államformák, jöttek-mentek a politikusok, ám ez az én életemet nem befolyásolta. Szorgalmasan dolgoztam és a szeretetet megkaptam fogadott családomtól. Mindig volt helyem asztaluk mellett, és úgy tekintettek és tekintenek rám, mint a vér szerinti rokonukra – tette hozzá Molnár István.