Sokkal nagyobb figyelmet érdemelne hazánkban a szőlő

Dr. Németh Krisztinának, a Nemzeti Agrárkutatási és Innovációs Központhoz tartozó katonatelepi Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet tudományos főmunkatársának ítélte oda júniusi ülésén a képviselő-testület a Mathiász János-díjat (amit majd az augusztusi közgyűlésen vehet át a szakember).

– Megmondom őszintén, nagyon meglepődtem, mert egyáltalán nem számítottam a díjra, még arról se tudtam, hogy felterjesztettek rá. Úgy gondolom, ez egy nagy elismerés a város és a szakma részéről is – mondta el a Petőfi Népének Németh Krisztina.

– Kitől örökölte a szőlő és a bor szeretetét?

– Édesanyám varrónő, édesapám cipész volt, viszont mindkét nagyapámnak volt egy kis családi birtoka, és édesapám is sokat foglalkozott szőlővel a Bükk hegység lábánál, Mezőkövesd és Szomolya között elterülő kis parcellánkon. Ő élt-halt a földért, a növényekért: termesztett többféle gyümölcsöt és zöldséget is. Valószínűleg ezt az imádatot, szemléletet, amivel ő a kertészkedéshez viszonyult, adta át nekünk, gyerekeknek is. Mindig vitt magával minket, mutatta, mit hogyan kell csinálni, egyedül a szőlő volt szent, melyhez nem volt szabad hozzányúlni, tilos volt csipegetni. Otthon aztán kézipréssel készült a házi bor. Az is meghatározó emlékem, hogy kislányként felszaladtam szőlőnk végén a domboldalra, és elém tárult a Hór-patak völgye a túloldali szőlőültetvényekkel, búzaföldekkel. Fantasztikus látvány volt.

– Kutatóként kezdte pályafutását, utána viszont következett a tanári katedra.

– 1989-ben végeztem a Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem szőlőtermesztési szakán, és utána rögtön a Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet egri állomásán kaptam állást. A szőlőnemesítési részlegen dr. Csizmazia-Darab Józsi bácsi (az elmúlt évtizedek egyik legismertebb szőlőnemesítője – a szerk.) koordinálta a munkámat, neki nagyon sokat köszönhetek. Majd családot alapítottam és férjemmel, fiammal Kecskemétre költöztünk, ekkor a Kertészeti Főiskolán kezdtem el tanítani. Húsz évig dolgoztam ott, bejártam a ranglétrát, voltam tanársegéd, adjunktus, docens, intézetigazgató, tanítottam a szőlőtermesztés technológiá­jától a borturizmussal, borkultúrával bezárólag sok mindent. Életem legszebb korszakának nevezhetem, pedig nehezen indult, hiszen alig harmincévesen nagyon kevés volt a tapasztalatom a tanítás terén. Kezdetben emiatt talán mereven viszonyultam a hallgatókhoz, a feladatokhoz, majd idővel ez átalakult. Rájöttem, hogy a tudás átadása hihetetlenül fontos és szép feladat. Mivel közben folyamatosan termelőkkel is találkoztam, az így megszerzett gyakorlati ismereteket próbáltam minél jobban bevinni a tananyagba, és ezt nagyon élveztem. Sikerélmény számomra, amikor volt hallgatóim megismernek, vagy felemlegetik egy-egy előadásomat. Büszkén mondhatom, hogy közülük sokan szereztek nevet a borász szakmában, például Bősz Adrián, Font Gábor, Sebestyén Csaba vagy ifj. Takler Ferenc.

– Melyek a fő kutatási területei? Publikációinak listáját elnézve különös figyelmet szentel az atkáknak.

– Miután a főiskolára kerültem, dr. Szőke Lajos tanár úr – aki ugyancsak rengeteget segített mind szakmailag, mind emberileg – felhívta a figyelmemet a környezetkímélő szőlőtermesztésre. Két euró­pai pályázatban is részt vehettem, ezeknek a fő célkitűzése az volt, hogyan lehet egy konvencionális ültetvény termesztéstechnológiáját környezetkímélővé alakítani. Azaz, a különböző növényvédelmi kezeléseket miként lehet összeegyeztetni a szőlőbetegségek elleni védekezésekkel, ezen belül vizsgáltuk a kezelések hatását a szőlőben élő állatokra, például atkákra, kabócákra, gilisztákra is. Tudni kell, hogy az atkák között vannak hasznos ragadozó atkák is, amelyek megeszik a káros fajtársaikat, viszont érzékenyen reagálnak a növényvédő szerekre. Rájöttem, ha például a ként kivonjuk vagy csökkentjük a növényvédelmi tervben, akkor a hasznos atkák elszaporodnak és kordában tartják a fitofág (lombfogyasztó) atkákat. Így kímélhetjük a környezetet, és csökkenthetjük a költségeket. Elvégeztem ezeknek a ragadozó atkáknak a monitoringozását a Soproni, a Neszmélyi és a Pannonhalmi borvidéken. Jelenleg a kecskeméti kutatóállomáson a környezetkímélő technológiák kidolgozásával, a természetes anyagok tesztelésével foglalkozom, de vizsgálom a művelésmódok hatását is a különböző fajtákra.

– Úgy tudom, szabadidejét is gyakran áldozza a borokra, a borok népszerűsítésére.

– Gyakran hívnak megyei és országos borversenyekre bírálónak és sűrűn tartok előadásokat is szakmai rendezvényeken. A borbírálat kívülállóként kellemes dolognak tűnhet, de vannak nehézségei, hiszen nem könnyű alkalmanként negyven-ötven tételt végigkóstolni és objektíven elbírálni. Az ötvenedik ízét is ugyanolyan jól kell érezni, mint az elsőét. A borrendekkel 2004-ben kerültem először kapcsolatba, amikor meghívtak a soltvadkerti Krämer Fülöp Borrendbe, amelynek máig tagja vagyok. 2010-ben pedig a Kunsági Női Borrendhez csatlakoztam, és voltam négy évig nagymestere, 2014–2018 februárja között.

– Melyik a kedvenc bora?

– Nálam a rajnai rizling az etalon, szeretem az ízvilágát, változatos, különleges és sokarcú fajta, amelyhez jókedvet, boldogságot és különböző életszakaszokat tudok társítani. Egy borban az a szépség és harmónia tud megfogni, ami a savak játékában, ízek komplexitásában, a virágosságban, gyümölcsösségben, illatokban kiteljesedik. Úgy gondolom, ezt nem lehet egy fajtához kötni. Egy kisebb jelentőséggel bíró szőlőfajtából is remek bort lehet kihozni, és egy nagy fajtát is el lehet rontani. Minden attól függ, kinek a kezébe kerül.

– Mi a véleménye arról, hogy hazánkban egyre kisebb területen termesztenek szőlőt?

– Óriási problémának tartom. A szőlőt népességmegtartó szerepe determinálná arra, hogy sokkal jobban odafigyeljenek rá, nemcsak helyi, hanem országos szinten is. Az Alföldön külön értékelendő a homokmegkötő képessége. Ugyanakkor érthető, hogy a nyomott piaci árak miatt a gazda, a tulajdonos elgondolkodik az ültetvénye kivágásán. Valamilyen módon megálljt kell parancsolni ennek a folyamatnak, vannak is törekvések, támogatások, bár nem minden szempontból előnyösek. A hazai hatvanezer hektár lassan nem lesz elég az itthoni szükségletek kielégítésére, pedig annak nem sok értelme van, hogy külföldről hozzunk be olyan borokat, amilyeneket vagy sokkal jobb minőségűeket mi is meg tudunk termelni.