Nem csupán a fák, a virágok is visszatértek a néhai harctérre

– Nagyon szerettem nagyapámat, aki lebilincselően szép meséket tudott mondani. Egyszer észrevettem a falon egy fehér keretes fényképet, amin négy délceg katona feszített. Egyikük, a géppuskás szakasz parancsnoka Szűts László zászlós, vagyis a nagyapám volt. Ettől fogva minden kérdésem a háborúra és a háborús történetekre vonatkozott. A harctereket megjárt katona sok érdekes dolgot mesélt, persze csak olyanokat, amit egy kisgyerekkel meg szabad osztani. Miután a legfelsőbb parancs elszólította, itt maradtam válaszok nélkül – emlékezett vissza gyermekéveire a kiskunfélegyházi magángyűjtő.

Szűts Tamás majd fél évszázaddal később kezdett kutatni a családi levéltárban. A dokumentumok között bukkant rá egy mappára, melynek címzése rendkívüli módon felkeltette érdeklődését. „A lapokat a virágokkal elkészítette és megírta Szűts László főhadnagy – KuK 51. Inf Battalion, I/51 Maschingewehr Kompanie-, az olasz harctérről menyasszonyának, Váradi Máriának, 1917. áprilisától 1918. szeptemberéig.” A füzetke tizenkilenc, virágokkal ékesített képeslapot őrzött. A virágok, dacolva az évszázad tomboló viharaival, átitatva a végtelenül mély és megható szerelemmel, ma is a régi pompájukban suttogtak a vágyódó sóhajokról, aggódó könnycseppekről és a harctér megsemmisítő forgatagáról.

– Nagyszüleim 1914 februárjában, Szegeden, egy farsangi partin ismerkedtek meg egymással. A fiatal lány 16 éves volt, Váradi Máriának hívták, a fiatalember, Szűts László egyetemi hallgató pedig épp hogy betöltötte a huszonkettedik életévét. A mulatságon Mária a legújabb tánc, a tangó lépéseit mutatta be, a zongoránál László ült. Ahogy megpillantotta a leánykát, és egymásra mosolyogtak, a fiatal joghallgató zavarba jött és több alkalommal is elvétette az ütemet. Az édesanyák a parti előtt már előre eltervezték, melyik fiatalt melyik mellé ültessék, így került a „még nem eladó sorban levő” Mária a „még nem partyképes” László mellé. Azon az estén életük egy csodálatos szakasza kezdődött el, amelyet a kívülállók egyszerűen csak úgy hívnak: szerelem – idézte fel a nagy találkozás emlékét, nagyapjának naplójegyzetei alapján Szűts Tamás.

A felhőtlen boldogság nem tartott sokáig, mivel 1914 júliusában kitört a háború. Szűts László már az első napon megkapta a behívó parancsot. Összepakolta a holmijait, majd elsietett szerelméhez elmondani a szomorú hírt. Sokáig fogták szótlanul egymás kezét, majd László engedély kért, hogy négyszemközt vehessenek búcsút egymástól. A fiatalember a bécsi Keleti pályaudvaron szállt le, mivel „Egyéves önkéntesként” a bécsi 1.sz. Vártűzérekhez kérte magát. Alig néhány hét múlva kihallgatásra jelentkezett, és kérte áthelyezésést a szegedi K.u.K 46.sz Gyalogezredhez. Innen tartalékos tiszti iskolára Nagyváradra vezényelték. Az iskola elvégzése után a géppuskásokhoz került, szakaszparancsnoknak, majd az 51. gyalogezreddel az orosz frontra küldték. Alig egy hónappal később kitüntették bátorságáért a II. osztályú Ezüst Vitézségi Éremmel. Kilenc hónap folyamatos frontszolgálat után lebetegedett és a Karlsbadi katonai kórházba került, ahonnan sok tábori levelezőlap kelt útra.

1916 júliusában, felgyógyulása után az olasz fronton teljesített szolgálatot. Előléptették hadnaggyá, és géppuskás századparancsnoki beosztást kapott az 51. gyalogezredben. Szerelmével 1917-ben eljegyezték egymást. Szűts László a vérzivatarban is sokat gondolt menyasszonyára, szeretetét különleges és egyedi módon mutatta ki. Akárhol virágot talált, a lövészárok előtti drótakadályon is túl, szétlőtt olasz faluban, leszedte, takaros kis csokrot kötött belőle. Lepréselte, kiszárította. Precízen leírta, milyen virágokból áll a csokor, mikor szedte, hol, és néhány kedves sort írt hozzá tele szeretettel és vágyódással, majd hazaküldte szeretett menyasszonyának, később már feleségének. Szűts László a fronton értesült arról, hogy felesége várandós.

– Nagyapám már júliusban jogosult volt a két hét szabadságra, ám azt nem vette igénybe, mivel első gyermeke születésénél mindenképpen otthon akart lenni. Bár így az életét tette kockára minden nap, de attól félt, az újabb eltávozásra jogosító időt már nem tudja összegyűjteni. A várva várt távirat 1918. október 6-án érkezett meg. Hazaérve értette meg a távirat ijesztő szövegét, az egész család, édesanyját kivéve elkapta a spanyolnáthát. Felesége nem mehetett szülőotthonba, az orvos járt ki hozzá. Október 9-én az orvos – életmentő céllal – megindította a szülést. A helyzet miatt nagyapámat kérte fel asszisztálni. A sikeres szülés után – mivel maradék fizikai és lelki energiáját is elvesztette –, kivonszolta magát a szomszéd szobába. Alig hallotta az orvos lelkendezését: „Főhadnagy úr, fiú!” „Főhadnagy úr, fiú!” Azután a kezeit törölgetve megkérdezte: „No, főhadnagy úr, aztán kint a harctéren volt-e része ilyen kemény csatában?” Mire ő csak a fejét tudta rázni, alig suttogta, hogy nem! A kisfiú, aki akkor a másik szobában felsírt, az édesapám volt, a pár első gyermeke – osztotta meg lapunkkal nagyszülei lebilincselő történetét Szűts Tamás.

– Ami a csoda és a gyönyörű a levelekben, az a hallatlan és őszinte szerelem, és vágyódás, ami megjelenik a tábori levelek kézzel írt soraiban és a kedves válaszaiban. Sokáig elmélkedtem rajta, hogy a kettejük intim társalgását közzé tegyem-e, de annyira megható és szép, hogy semmi szégyellni, vagy elrejteni való nincsen bennük – tette hozzá az unoka.

Szűts Tamás az ország határain belül tizenkét településen osztotta meg a nagyszülei szerelmének megható történetét. Ahhoz, hogy a Virágok Doberdóról című anyag eljusson az olaszországi kiállításra, azaz időlegesen hazatérjenek a virágok, segítség kellett. Szegeden egy Nagy Háborús konferencián több elkötelezett kutatóval sikerült megismerkednie, közöttük Gianfranco Simonittal, a San Martino del Carsoi barlangkutató egyesület elnökével, aki lelkes szervezője kiállításoknak, illetve saját kis múzeuma is van a településen.

– Hosszú levelezés után a hagyaték digitalizált részét a tizenkilenc levelezőlappal együtt pen drive-ra mentve adtam át neki. Gianfranco Simonit a Virágokat bemutatta a goriziai múzeum igazgatónőjének, Dr. Raffaella Sgubinnak, akinek rendkívüli módon megtetszett az anyag, így beválogatta a kiállításra kerülő tárgyak sorába. A virágok történetét és a szerelmespár megismerkedésének történetét, a levelek tartalmát a múzeumlátogatók olaszul és angolul is olvashatják – fűzte hozzá Szűts Tamás.

A nagyszabású kiállítást, mely szeptember 15-ig látogatható, többek között Eduard Habsburg – Lotharingen, Vatikáni magyar nagykövet is megtekintette, akinek ükapja, József Ágost főherceg volt az ottani csapatok, vagyis Szűts László főhadnagy parancsnoka is.

A Nagy Háború Múzeuma

Goriziát a nagy háborút megélt nagyapáink, dédapáink szóhasználatával élve Doberdónak nevezzük, az Isonzó-front déli szakaszán található, alig háromszáz méteres magaslat, azt az olaszok csak Karsztként, azaz Carso-ként emlegetik. A száz éve itt lezajlott öldöklő csaták emlékére a hegy tetején múzeumot építettek, a Nagy Háború Múzeumát. Az intézményt a Nagy Háború centenáriumának zárásaként június 29-én adták át, amely nem pusztán felszerelési tárgyak, fegyverzetek és egyéb eszközök kiállítóhelye. Az ide vetődő látogató háromdimenziós szemüvegek és fejhallgatók segítségével az egykori harcterek közepén találják magunkat.