Masszőrmesék

Nagyon fontos, bizalmi állás a sport világában a masszőré (a gyúrók a fürdőkben dolgoznak – mondta annak idején az öttusa-válogatott aranykezű masszőrje, a sportolók testének szakavatott karbantartója, Kellner Ádám, alias Ádi bátyó), aki hidat képez a versenyzők és az edzők között, patikamérlegen osztja meg az információkat, tőle mindenki azt kapja, amire leginkább szüksége van. Bátorítja a kegyvesztetteket, csitítgatja a nagy arcúakat, ápolja a sérülteket, elsőként kel, utolsóként tér nyugovóra. Ő főzi a legkiválóbb kávét, ő meséli a legjobb vicceket, ő a legemberibb ember, neki mindig mindenre van orvossága, gyógyszere, mindenről tud. Sőt! Mindenről is… – olvasható a Mediaworks megyei lapjainak Népsport mellékletében.

Tud hallgatni, mint a sír, de ha a szükség úgy hozza, reggeltől estig dumál, hogy kihozzon a gödörből. Ő a legjobb, legmegértőbb barát, a csapat szíve, lelke, motorja, varázslója… A szövetségi kapitányt leszámítva, mindenkor a masszőr a legtutibb utazó a világversenyekre, olimpiákra, világ- és Európa-bajnokságokra. Soha semmi jóból nem marad, maradhat ki, övé a legjobb falat, a versenyzők a tenyerükön hordozzák, elhalmozzák minden földi jóval, mert tudják, hogy az ő segítsége, áldásos tevékenysége nélkül, szinte lehetetlen feljutni a csúcsra. A masszőr a versenyzők, játékosok leghűségesebb fegyverhordozója, sohasem hagy cserben. Persze előfordult már ilyen a világtörténelemben, de akkor nyomban kiderült, hogy nem masszőr, hanem gyúró az illető…

Varga Józsi masszőr volt, méghozzá nem is akármilyen, ennek ellenére nem túl hosszú ideig, talán egy évig szolgált az öttusa-válogatott mellett, ám néhány cselekedetével örökre beírta magát a sportág sztorigyűjteményébe. Nemigen volt járatos a pentatlonban, viszont nagyon igyekezett. Egyszer a lovaglásban akart nagyon segíteni Fábián Lacinak, aki ezt eléggé nehezen viselte, hirtelen haragjában azt találta mondani, hogy masszírozza le a lovát, mert egy kicsit merevnek látta a sorsolásnál, ráférne némi lazítás. Józsi gondolkodás nélkül bement az istállóba, ahol viszont nem ismerte a járást, se szó, se beszéd, jelzés nélkül, hátulról közelített a lóhoz… Jaj! A következő pillanatban Kiskati úgy mellbe rúgta, hogy felragadt a falra, a lovászok alig tudták lekaparni onnan…

Józsi csak a legritkább esetben fogyasztott alkoholt, de akkor viszont sokat. A Csorba-tónál edzőtáboroztunk éppen, amikor az egyik ilyen eset bekövetkezett. Józsi alaposan felöntött a garatra, olyannyira, hogy a mértéktelen italozást követően, de még az ágyba térését megelőzően térdre rogyott, majd azon nyomban el is aludt. Hajnalban azonban megtért, pontosabban felmászott az ágyba, s már a dunyha alatt ébredt fel. A reggelinél végtelenül szomorú tekintettel, akadozó nyelvvel a következőt szögezte le: – Azért nem szabad sokat inni, mert nagyon megfájdul tőle az ember térde…

A Tatabányai Bányász legendás masszőrje, Totya bácsi végtelenül nagy tiszteletnek és elismerésnek örvendett a városban, már-már orvosként tekintettek rá, s talán nem is véletlenül, hiszen orvosi táskában hordta a csodaszereit, kenceficéit, a pályára is azzal a kezében száguldott be a sérültekhez. Egyszer a csapat nem a buszával, a híres piros 55-ös Ikarusszal, hanem vonattal tért haza a közeli Oroszlányban lejátszott edzőmeccsről Tatabánya-alsóra. A leszálláskor egy mattrészeg ember „arccal a vasút felé”-t játszott, pofával előre esett ki a vonatból. Nyomban el is ájult, a rémüldöző utastársak pedig orvosért kiáltottak. Nagy volt az öröm, amikor meglátták Totya bácsit közeledni híres orvosi táskájával a kezében. A „doki” néhány pillanatig vizsgálgatta a „beteget”, majd szomorú arccal közölte: – Takarják le… A „halott” ettől nyomban magához tért, és így szólt: – Takartasd te le a jó k…a anyádat, de ne engem! Totya bácsi sietve távozott.

Az eset természetesen azonnal elterjedt a városban, eljutott a játékosokhoz is. A hétvégi bajnokin eljött a perc, amikor Totya bácsinak be kellett rohannia a pályára a Bányász egyik sérültjéhez, orvosi táskájával a kezében nyargalt is lóhalálában, még messze járt, amikor a füvön pihegő játékos már jó hangosan kiabált felé: – Totya bácsi! Könyörgök, ne takartasson le, még élek! Csak úgy…

Karikatúra: Szalai Attila