Hogyan lett a kommunista pszichológusból „békepap”?

Az ő szempontjából ez érthető: vonalas kommunista volt, a Lenin Intézetben végzett, majd az „eltévedt”, „eltévelyedett” fiatalokkal foglalkozott kriminálpszichológusként – mondta Pataki Tamásnak, a Mediaworks újságírójának nyilatkozva Mező Gábor kutató, újságíró, a PestiSrácok munkatársa, kifejtve:

a kommunisták hálózata mindmáig működik, és behálózza az egész kulturális életet a könyv­kiadóktól kezdve egészen az általuk sztárolt írókig.

Popper Péter sztárpszichológus könyvei talán mindenki könyvespolcán megtalálhatók. Szeretetről, harmóniáról, belső békéről ír. Hogyhogy nem tudtunk az állambiztonsághoz kötődő múltjáról?

A legérdekesebb, hogy miért nem került nyilvánosságra eddig, hiszen éppen harminc év telt el a rendszerváltás, rendszerváltozás óta.

A Nemzeti Emlékezet Bizottságnak írtam egy tanulmánykötetet a politikai pszichiátriáról, kutatás közben tárult fel előttem Popper Péter múltja, egészen pontosan arra, hogy az állambiztonságnak dolgozott.

Kivettem az állambiztonsági tisztekkel közösen írt könyvét az állambiztonsági levéltárból, és láttam, hogy a galerik elleni küzdelem volt a szakterülete. Tagjaik kihallgatásában, megfélemlítésében vehetett, vett részt.

Ungváry Krisztián történész nyáron mondta el egy interjúban, hogy Popper pénzért tanította az állambiztonsági tiszteket.

Sajnos rövidre zárta a kérdést, és ezzel együtt fel is mentette, mintha ebben nem lenne semmi különleges. Nem láttam, hogy ő vagy más publikált volna Popperről korábban, de ebben nincs semmi meglepő. Ő is védett személy volt és maradt, aki sértetlenül élte meg a rendszerváltást, gyakorlatilag egy teljes ráncfelvarráson, imázsváltáson átesve. Univerzális „békepap” lett belőle, ami – látva vonalas kommunista múltját, majd Horn Gyula melletti tanácsadói szerepét ’94-től – logikus választás, de egyszerre szórakoztató és ijesztő.

Volt aki jóval kevesebbért is reflektorfénybe került.

Nálunk az „ügynökkérdés” mindig erről szólt. Politikai kártyaként használták fel a kilencvenes évek elejétől, jellemzően a posztkommunisták és a velük később összebútorozó SZDSZ, illetve a hozzájuk erősen vagy gyengébben kapcsolódó értelmiségi és üzleti kör aktuális „ellenfelei” ellen. Kevesen tudják, de a kilencvenes években csak az SZDSZ-hez köthető kör kutathatott normálisan. Ha valaki „gyanús” volt, azt megváratták, szórakoztak vele, kiszorították és fegyelmezésre használták a dossziékat.

Erről szólt az eset, amikor már a kétezres években a fideszes Pokorni Zoltán apját hirtelen leleplezték, pár nappal azután, hogy végre kiderült Medgyessy Péter sz. t. tiszt múltja. Elképesztő, nem?

Megírták, hogy a miniszterelnök korábban szigorúan titkos tiszt volt – őket a sima állambiztonsági tisztek fölé sorolhatjuk, hiszen titkos állományban voltak –, erre fel jött az egyik politikus apjának az előtörténete. És mégis működött, a baloldali média segítségével nagyjából egyenlőségjelet tettek közéjük! Már önmagában az is szomorú, hogy az állambiztonság és a magát átmentő posztkommunista elit terveinek megfelelően következetesen az ügynökökről szólt nálunk a közbeszéd. A titkos munkatársak, titkos megbízottak, szigorúan titkos tisztek, a Popperhez hasonló „segéderők” vagy a biszkubélák helyett.

Pontosan hogyan segítette Popper Péter az előző rendszer szolgálatait?

Popper tudatosan, pénzért választotta azt a feladatot, hogy az állambiztonság tisztjeit tanítja. Az ő szempontjából ez érthető: vonalas kommunista volt, a Lenin Intézetben végzett, majd az „eltévedt”, „eltévelyedett” fiatalokkal foglalkozott kriminál-pszichológusként. Ő sem fárasztotta magát a szembenézéssel.

Még a rendszerváltás után is gyűlölettel beszélt a galerikről egy interjúban, mintha hirtelen elindult volna a régi lemez. Pedig értelmes emberként nyilván pontosan tudhatta, hogy ez egy skatulya volt, amelybe a diktatúrák „jó szokása” szerint mindenkit belegyömöszöltek, aki egy kicsit másképp gondolkodott vagy csak hangoskodott,

rockot hallgatott, esetleg sörözött az utcasarkon. Ilyen alapon ma is begyűjtenék bármelyik hangoskodó fiatalt.

Pedig Popper szerint a galerik szexuális kielégülést és randalírozást kereső „csordák” voltak.

Nyilván voltak olyan, erőszakos csoportok, amelyekre illett a fenti leírás. Néhány. De a diktatúra és rezsim nagy trükkje az volt, hogy bárkit meg lehetett bélyegezni. Kulák, angol kém, ellenforradalmár, galeris – megvoltak mindig a kategóriák.

Ma már ismert, de legalábbis ismerhető a Nagyfa galeri vagy a Kalef története. Utóbbiról elég megnézni Kisfaludy András dokumentumfilmjét. Pontosan tudjuk, mennyire voltak ők bűnözők. Semennyire.

Viszont rendszerellenesek voltak, ki tudatosan, ki a fiatalságából, a lázadásból adódóan. Hogy mondjak egy analógiát: olyan, mintha minden szurkolót hirtelen huligánnak neveznénk, és börtönnel, elektrosokkal akarnánk meggyógyítani.

Tanulmányában azt írja, hogy Popper személyesen is részt vett a galerikba tartozó fiatalok lelki megtörésében, kikészítésében, beszervezésében? Mit kapott ezért cserében?

Egyrészt fizetést, másrészt őt is megfuttatták, a rendszerváltás előtt és után. Fizetésben ez nem kifejezhető. Kapcsolatrendszerben, könyvkiadásban, sajtómegjelenésben, imázsépítésben annál inkább.

Miért a fiatalok voltak a Kádár-rendszer fő ellenségei?

1956 után Kádárék előbb kegyetlen megtorlást végeztek, aztán elhallgattatták a társadalmat.

Felismerték, hogy a fiatalság jelentette és jelenti a veszélyt, nem akarták, hogy még egyszer összefogjanak a pesti srácok, akik a szabadságharc kulcsfigurái voltak, és akiket nem véletlenül akartak már mások, jóval később, kiszorítani ötvenhat történetéből a sztálinistákból lett nagyimrések javára.

Budapestről ez nem látszott, de igazán kíméletlen a vidéki fia­talokkal volt a rezsim, ahol a nyolcvanas évekig sokkal többet megengedett magának a hatalom. Sajnos az ottani visszaéléseknek közel sem volt akkora hírértékük. Sokkal könnyebb volt egy-egy embert elsüllyeszteni.

A kutatásai során talált még Popperhez hasonló sztárértelmiségieket, közéleti személyeket, akik a rendszerváltás után is nagy karriert futottak be?

Mostanában beszéltem a Kossuth rádiónak a Katonapolitikai Osztály művelt és elvetemült tisztjeiről, Kardos Györgyről és Berkesi Andrásról, akiket szintén a kultúra területére irányítottak ötvenhat után. Előbbi a Magvető vezetője lett, és sorozatban adta ki egykori beosztottja, Berkesi könyveit.

Kardos másik nagy kedvence Moldova György volt, a diktatúra egyik szelepe, aki hálából velejéig hazug könyvet írt a mesteréről, és híres, akkor nagyon bátornak tűnő riportkönyveiben éppen annyit írt meg, amennyit engedtek.

Ugyanígy látom az egykori ÁVH-s Komlós Jánost, aki a Mikroszkópnál Hofi Géza Cipollája, szövegírója, ügyintézője lett. Az amúgy zseniá­lis Hofi mögött is egy politikai bűnöző állt, aki kádermenedzserként intézkedett a háttérben.

Tehát a kultúra teljes kisajátítása által akarták kordában tartani a magyar társadalmat.

Igen, éppúgy említhetem azt a Janikovszky Évát is, akinek férje, az ÁVH-s alezredes Janikovszky Béla az első feleségét elmegyógyintézetbe záratta. Ma a fiuk, Janikovszky János a Móra Kiadó vezetője. Idén és tavaly is fizetett cikkben emlékezett apjára a Népszavában, hős partizánként festette le.

Egy olyan embert, aki számtalan koncep­ciós ügy kulcsfigurája volt, és aki még saját elvtársai kivégzésében is részt vett. Ezt nevezem én átmentett, átörökített hálózatnak.

Így történhet meg, hogy lekerül az irodalmi portálról az a recenzió, amelyet a tanulmányomról írtak. Mert hát a kis Janikovszky mit szólna. Nyilván nem örül, ahogyan annak sem, hogy most fejezzük be azt a dokumentumfilmet, amelyben bemutatjuk Janikovszkyné tragédiáját. De ez legyen az ő gondjuk, minket annyira nem érdekel, a fontos, hogy ma már megírhatjuk, filmre vihetjük. Be fogja mutatni a mozi és a tévé, és már nem lehet letagadni. Ezt sikerült 2010 óta elérni.