Szersén Gyula: Istenben és magamban is hiszek, így aztán nagy baj nem érhet

A Jászai-díjas színművész közel negyven évtizedig volt tagja a „régi” Nemzeti Színháznak. Színpadi szerepei mellett számtalan televíziós és rádiós produkcióban is főszerepek sorát alakította, valamint olyan filmekben láthatta a közönség, mint a Jancsó Miklós rendezte Szegénylegények, vagy a Gaál István által jegyzett Sodrásban. A szinkronstúdiókban pedig olyan külhoni sztároknak kölcsönözte hangját, mint Charles Bronson, Paul Newman, Terence Hill vagy éppen az Enterprise űrhajó Kirk kapitányát alakító William Shatner. Utóbbi munkái kapcsán Szersén Gyula idén átvehette a szinkronszakma által adományozott Életműdíjat. A színművész az Origónak egyebek közt elmondta: azért is örül az elismerésnek, mert arról kizárólag teljesítmény alapján dönt a szakmai testület. Mindemellett beszélt arról is, hogy miként befolyásolta életét a háború vagy 1956, ahogy azt is felidézte, hogy mely hitvallás segítette hűségében az olyan színészt, akire amúgy tapadtak a nők.

Budapesten született ezerkilencszáznegyvenben, a főváros ostroma idején töltötte be ötödik évét. Erős emlék?

A történelmi helyzet meghatározta az életünket. Édesapám varrógép- és kerékpárműszerész volt, de ezerkilencszáznegyvenben már egy kerékpáros-műszaki zászlóaljnál szolgált a Kárpátokban, majd amerikai hadifogságba esett. Édesanyám 1945-ben szülte meg a húgomat, már annak a rákosszentmihályi háznak az óvóhelyén, amelyben a lakásunk volt. A várandósság, a szülés körülményei betegségekhez vezettek, és édesanyám 1947-ben, harminchárom évesen meghalt. Apám, aki egy évvel korábban jött haza a fogságból és mindjárt dolgozni kezdett, felfogadott egy lányt a másfél éves testvérem mellé. Én nagyrészt magamban voltam, leszámítva a nyarakat, amikor vidéki befogadó családok gondoskodtak rólam, ahogy akkoriban más félárvákkal, árvákkal is szokásban volt.

Szerethető nyarak voltak?

Gyerekkorom legszebb szakaszai. Becsületes parasztok között tanultam meg mindent: úszni, lovagolni, dinnyét szedni, aratani, kiszedni a tyúk alól a tojást, megsütni a kenyeret a kemencében, egyebeket – tisztességben, derűben élni, becsülettel dolgozni. A magyarokat évszázadokig jellemző életmódot.

[caption id="" align="alignnone" width="644"] Fotó: Csudai Sándor / Origo[/caption]

Édesapja a varrógép- és kerékpárszakmában maradt?

Az amerikai fogság után gyanús elemnek számított, ezért beállt nagyapám mellé, aki a háború után elkezdett vaskéményeket készíteni, szerelni. Konjunktúrája volt az iparágnak, hiszen a téglakéményeket nagyrészt lebombázták. Apám tehát maszek lett, az is maradt élete végéig. Más kérdés, hogy tízéves koromban újranősült, jóval fiatalabb asszonyt vett maga mellé, akitől született még két gyereke. Az már másik család volt, így én tizennyolc évesen el is költöztem tőlük.

Színészi tervekkel?

Lökést adott a pálya felé, hogy egyházi óvodába, iskolába jártam. Az államosításig a suliban is papok és nővérek tanítottak. Otthon is vallásos nevelést kaptam, máig kereszténydemokrata vagyok. De ami ennek kapcsán az előadó-művészetet illeti: amikor ministráltam, óriási hatással volt rám a szertartás teatralitása is. A gyertyák, a miseruhák, a kegytárgyak, a közös éneklés vagy éppen a templom csendje. Ahogy a szónoklatok retorikája is. Az oltár szinte színpad volt. Bizonyára édesapja, Sztankay István is sokat mesélt erről, hiszen ő ráadásul papcsaládból indult. Visszamenőleg a templomi hatások adták az inspirációt a színészethez, mert az is olyan világ, amelyben műsor van. Ott is meghatározott szellemben készülő előadások zajlanak valami jó érdekében. Misék, keresztelések, bérmálások – mind a maguk rendje és fegyelme szerint. Később a Corvin Gimnáziumban – amely komoly, humán beállítottságú iskola volt, ógörög és latin szakkal – már rész vettem az iskola irodalmi körében is: sokat szavaltam, rész vettem a diákszínpad előadásaiban is.

Utóbbi kapcsán, ha jól tudom, le is tartóztatták

Annak volt egyéb előzménye is. Egyik osztálytársamnak jutott eszébe 1956 októberében: csatlakozzunk az egyetemistákhoz, így esett, hogy ott voltunk a Sztálin-szobor ledöntésénél. Egy Csepel teherautó mellett álltunk, amely a szobor nyakára tekert huzalokkal próbálta kimozdítani Joszif Visszarionovicsot a talapzatáról. De Sztálin iszonyú nehéz volt, ezért a sofőr megkért néhányunkat: másszunk fel a platóra ellensúlynak, hogy Joszif felbillentse a teherautót, ahogy ellent tart a próbálkozásnak. Így is történt, ott álltunk ellensúlyként, fejünkön a corvinos egyensapka, amit persze jó néhányan lefotóztak. Utóbb tovább súlyosbította a helyzetet, hogy sport- és egyéb iskolai rendezvények kapcsán mi többször kooperáltunk a szomszédos II. Rákóczi Ferenc katonai középiskolával, akik a forradalom alatt átálltak a Kilián György vezette felkelőkhöz. Később mindkét iskolát kiemelten megfigyelték, de ezt 1957. március 14-én még nem tudtam, amikor a hivatalos iskolai ünnepségen elszavaltam Petőfi Sándor A Nemzethez című versét. Olyan soraival, miszerint: „Köztünk van a legnagyobb ellenség,/ A cudar, az áruló testvérek!/ S egy közűlök százakat ront el, mint/A pohár bort az egy cseppnyi méreg.” Hamarosan kiderült, hogy ott ültek a hallgatóság között az elhárítás emberei is. Délután öt diáktársammal együtt vittek el egy zárt Warszawában, majd ránk akarták fogni, hogy mi vagyunk a „mukkosok” – vagyis a Márciusban Újra Kezdjük! nevű illegális szervezet magja. Két nap múlva elengedtek, mert semmit nem tudtak ránk bizonyítani, hiába lobogtatták a Sztálin-szobornál készült felvételeket.

Ritkán idézi fel a sztorit a nyilvánosság előtt.

Nem akarom, hogy bárki azt gondolja, hogy én úgy hiszem: forradalmi tettet hajtottam végre. Szó sem volt róla. Ellenben hálával tartozom akkori igazgatónknak, valamint azoknak a tanárainknak, akik kiálltak értünk, amikor a hatóságok ki akartak zárni az érettségiről. Így mi maturálhattunk, de őket aztán kirúgták az állásukból.

Furcsa érzésekkel indulhatott neki a Színművészetinek.

Volt idő emészteni a történteket. A káderlapom érettségizve is olyan volt, amilyen. Három évig esélyem sem volt a főiskolán. Otthonról elköltözve zuglói nagyapámnál laktam albérletben. S közben egy évig a Rákosfalvai Egyesült Gyógyszergyárban dolgoztam, annál a részlegnél, ahol a klorocidot gyártották. Én voltam az egyetlen érettségizett, mindjárt meg is tettek csoportvezető helyettesnek. Csakhogy veszélyes üzem volt, két-három benzolmérgezés után ki is léptem.

Merre indult?

Elmentem díszítőnek, mindenesnek az Állami Déryné Színházba. Kiderült persze, hogy színész szeretnék lenni. Először Ábrahám Pál Hawaii rózsája című operettjében játszhattam el egy kisebb szerepet. Aztán, amikor megbetegedett az egyik színész, már egy nagyobb szerepre is beugorhattam. Ugyanakkor Vecsésen, a Jókai Szabadtéri Színpadon is voltak színre lépéseim, mely nyári rendezvényt a Földműves Szövetkezetek Országos Központja támogatta, és félamatőr társulatoknak jelentett megmutatkozási lehetőséget. Akkor játszottam az Aranyvirágban, a Bástyasétány 77-ben és A nők iskolájában is. 1960-ban pedig a Vígszínházba hívtak segédszínészként kisebb szerepekre. Akkoriban játszotta ott Tordy Géza az Aki szelet vet című dráma egyik főszerepét. A történet egy bírósági tárgyalás keretei között zajlik, és én minden előadáson ott ültem a színpadi hallgatóság között. Magamban kívülről fújtam már Géza szövegét, s egy nap, amikor kibicsaklott a lába, engem kértek meg: ugorjak be helyette. Sikerem volt, amely után nagyobb szerepekkel jutalmaztak. Aztán 1960-ben Kádár „megbocsátott” 1956 „kisbűnöseinek”, akkor engem is rehabilitáltak, miközben a Színművészeti vezetéséből kezdték eltávolítani a keményvonalas elvtársak egy részét. Így vehettek át, már felvételi nélkül 1962-ben a Vígszínházból a tanintézmény hallgatói közé. Simon Zsuzsa lett az osztályfőnököm.

Egy elvhű pártkáder.

Szakmailag Gáti Józseftől tanultam sokat. Arra tanított minket, hogy belülről, teljes mélységében meg kell érteni a megírt szöveget, mielőtt megtanulnánk kívülről „fújni”. Tökéletesen igaza volt, mire végeztem az iskolával, háromszáz verset tudtam kívülről – és belülről is. Egyébként nagyon erős osztályunk volt. Akiket mindenki ismerhet: Almási Éva, Csomós Mari, Szabó Éva, Csikós Sándor, Juhász Jácint, Kozák András, Szilágyi Tibor.

[caption id="" align="alignnone" width="644"] Fotó: Csudai Sándor / Origo[/caption]

A Nemzeti Színházat akkoriban a Both Béla–Major Tamás–Marton Endre vezetői triumvirátus fémjelezte. Miként került diploma után a társulatukhoz?

Egyrészt szerencsém volt, abban az évben törölték el azt a kötelezettséget, mely szerint a friss diplomásoknak két évet vidéken kell töltenie. Ugyanakkor Bitskey Tibor átszerződött a Vígszínházba a Nemzetitől, és kellett helyette egy jóvágású naturburs. Egri István, a nagyszerű színész-rendező is támogatta a szerződtetésemet, aki ugyancsak a Nemzeti tagja volt. Sztankay Istvánt, az ön édesapját is kedvelte, akit ugyancsak akkor szerződtettek a Nemzetihez. Egri István rendezte például a hatvanas évek végén Shakespeare-től a Tévedések vígjátékát, amelyben Sztankay Pista játszotta Syracusai Antipholust, én pedig Ephesusi Antipholust.

És melyik volt a legelső szerepe a Nemzeti Színházban?

Tennessee Williams Az ifjúság édes madara című művében játszottam Stuffot a Katona József Színházban, ami akkor a Nemzeti kamarája volt. Ez volt az első és utolsó színpadi találkozásom Mezey Máriával. Életem első meghatározó főszerepét pedig 1966-ban kaptam meg, Hunyadi Lászlót Vörösmarty Mihály Czillei és a Hunyadiakban című művében. Abban édesapja Hunyadi Mátyást alakította. Bármerre néztünk a színpadon, mindenütt Kossuth-díjas művészeket láttunk. Lukács Margit volt Szilágyi Erzsébet, Kállai Ferenc Szilágyi Mihály várkapitány, Agárdy Gábor Henrik, Czillei futára, Sinkovits Imre pedig Czillei Urlik.

Minden szereplőt fel tudna sorolni?

Alighanem. Vörösmarty darabját majdnem kétszázötvenszer adtuk elő, még Helsinkiben is turnéztunk vele. Marton Endre sok magyar klasszikust „leporolt”, amelyek hihetetlen sikerrel mentek. Az említett Vörösmarty-dráma mellett például Madách Imrétől a Csák végnapjai és a Mózes. Az utóbbit négyszázszor adta a teátrum, címszerepében Sinkotvits Imrével. Ugyanakkor Marton Endre volt az is, aki elsők között hozta be a nyugati színdarabokat. Kedves szerepem volt a Bolond Peter Weiss művében, a Marat halálában. De szerettem a Czillei és a Hunyadiakkal egy időben futó Két nő közt című amerikai vígjátékot is, amelyet az egyik szereposztásban mi játszottunk Balogh Zsuzsával, a másikban pedig Tordai Teri és Fülöp Zsigmond. Később cserélődtek a párok, én is játszottam Terivel, Zsiga meg Zsuzsával – színészileg izgalmas kihívás volt.

Azért az is tény: akadtak feszültségek is az akkori Nemzeti Színházban.

Az is meghatározza a kötődésemet a Nemzeti Színházhoz, hogy a hatalom így vagy úgy, de folyamatosan támadta, próbálta bomlasztani társulatot.

Miként támadott a hatalom?

Annak az évnek a tavaszán robbantották fel a színház épületét, amikor diplomáztam, így voltaképpen egy nem létező Nemzeti Színházhoz szerződtem oda. Túl a dolog szimbolikáján, a robbantás mentálisan is megviselte a társulatot. A metróépítésre hivatkoztak, amelyet állítólag nem bírt volna ki a tizenkilencedik század végén átadott, már akkor komolyabb felújításra szoruló épület. Csakhogy, azóta kiderült, hogy a legtöbb metróterv még figyelembe vette, hogy a Blaha Lujza téren ott fog állni a Nemzeti Színház. Végül mégis másként lett. A hatalmi destrukciót példázza az is, hogy a Nemzetinél töltött éveimet örökös igazgatóváltozások jellemezték: hét igazgatóm volt negyven év alatt. A hatalom mindent megtett, hogy „megzavarja” a normális működést. Mindig volt egy másik színház, amelyet engedtek fókuszba kerülni – például Szolnokon, Kaposvárott, vagy az önállósodott pesti Katona József Színházat –, amely változások persze fluktuálták a Nemzeti Színház társulatát.

Az ön világlátásával miként voltak elviselhetőek a Kádár-kori hétköznapok?

A zavaró tényezők ellenére a Nemzetei Színháznak sokáig megvolt a maga belső világa. Az újabb és újabb direktorokkal – becsületükre legyen mondva – olyan színházat csináltunk, amilyet egy Nemzeti Színháznak mindig is csinálnia kell. Hangsúlyt helyezve a honi klasszikusokra, bemutatva a nemzetközi drámairodalom nagyjait, és nem elzárkózva a hazai és külhoni kortárs szerzők legjobbjaitól sem. Mindez önmagában is ellenállást jelent a hígabb lelkületű, szűkebb látókörű elképzelésekkel szemben.

Sosem fordult meg a fejében, hogy elszerződik?

Sinkovits Imrének volt egy mondása: „Hazát, hitet, hitvest sosem cserél az ember!” Mi, a Nemzeti Színház elkötelezett színészei érvényesnek éreztük ezt a hitvallást a teátrumra vonatkoztatva is.

[caption id="" align="alignnone" width="644"] Fotó: Csudai Sándor / Origo[/caption]

Főszerepek sorát játszotta, amit egy Jászai-díjjal honoráltak 1986-ban.

Tudom, hogy korábban is fel voltam terjesztve különböző díjakra. Ám hiába rehabilitáltak, talán rajta maradtam valamilyen listán. Tény, hogy Aczél Györgyöt a Jászai-díjam előtti évben váltották le az MSZMP KB kulturális titkári posztjáról. Bizonyos kitüntetések kapcsán mindig is volt, van is valamilyen „púderezés”. Végül is érthető, amikor harminc-negyven jelölt közül csak négyen-öten kaphatnak meg egy díjat. Ilyenkor működnek döntnökökben a szimpátiák, antipátiák, és a politikai vonzódások is mérlegre kerülhetnek.

Elkötelezett nemzeti színházi színészként maradt hű teátrumához, de nyugdíjasként már a Pesti Magyar Színházba járt vissza. Bántotta a helyzet?

Az íróasztalom felett ki van akasztva Feleki Kamill egy 1986-os interjúrészlete. Ő már akkor arról beszélt, hogy a színház a maga klasszikus értelmében megszűnt. Ugyanis már akkor sem volt jellemző a karakteres, beazonosítható színház – talán egy-két művészszínházat leszámítva. A Pesti Magyar Színház távozásom idején már nem volt beazonosítható. Nyugdíjasként csak addig jártam vissza oda, amíg ki nem futottak a darabok, amelyekben marad még feladatom

Azért néhány évig még később is színpadon volt más társulatok vendégeként. De aztán beszüntette a színházi működését. Kizárólag a színi világ változásai miatt?

Egy idő után a színésznek a méltósága miatt is tudnia kell nemet mondani a felkérésekre. Jobb, ha a teátrumi közönség a legjobb formámban emlékszik majd rám. A verses megmutatkozásokkal nincs gond: az önálló estem szövegei örökre beépültek a memóriámba. Amellett hosszú évekig voltam narrátora az Óbudai Társaskörben Baranyi Ferenc operamesés estjeinek is, csinálnám ma is, de valamiért abbamaradt a sorozat. A mai napig fellépek tárlatmegnyitókon, a Lyukasóra című művészeti folyóirat élő produkcióiban, verseskötetek bemutatóin.

A szinkronkészítés világa – sok máshoz hasonlóan – teljesen megváltozott. Azzal a változással megbékélt?

Valóban más volt a hangulat, amikor Charles Bronsont szinkronizálva ott álltam a Henry Fondát szinkronizáló Sinkovits Imre mellett a Volt egyszer egy vadnyugat című film négyszer nyolcméteres vászonra vetített részletei előtt. Szinte színházi szituáció volt, egy héten át ismétlődött, mire elkészült a tökéletes magyar változat. Ma már mindez egy laptop előtt történik, fejemen fejhallgatóval, amin az eredeti szöveg fut, ráadásul idő sincs annyi, mint régen. Mindez árt a művészi igényességnek, s ma már csak a legprofibbak tudják igazán jól csinálni. Évtizedek óta szinkronizálok, úgy gondolom, tartozom annyival a műfajnak, hogy amíg bírok, részt veszek benne. A szinkronmunkámat elismerő díjnak azért is örülök, mert azt a szakma adja a teljesítmény alapján. Ilyen esetben nincs púder, meg kell ugrani a szintet, amiért kijár az elismerés.

[caption id="" align="alignnone" width="644"] Fotó: Csudai Sándor / Origo[/caption]

Házasságában mióta tart a hűség?

Ötvennégy éve álltunk oltár elé.

Még a kilencszázhatvanas években történt, hogy az ön által is említett Tévedések vígjátéka című darab egyik előadásának szünetében összetévesztettem édesapámmal, már csak azonos jelmezük miatt is. De amúgy is markáns, jóképű pasik voltak mindketten.

Rám is tapadtak volna a nők, mint légy a légypapírra. Szépfiúkat játszottam, sportos ember voltam. Még negyvenöt éves koromban is fociztam, tagja voltam a színészválogatottnak. Ám ami a kalandozásokat illeti: idéztem már Sinkovits Imre mondását.

Feleségéről, családjáról mennyit árul el?

Imádott feleségem találkozásunk idején kiállításrendező volt. 1967-ben megszületett a lányunk, aki ma egy olasz-német vállalat menedzsmentjében dolgozik. Unokáim közül a kisebbik került közel a művészethez, táncos volt, máig készít koreográfiákat.

Közel a nyolcvanhoz nyugtalanítóbbnak érződik az idő múlása, vagy nem törődik vele?

Önálló estemnek van egy részlete, amelyet én magam írtam: „Hetvennyolc év, hogy eljárt felettem,/ hogy gyermek voltam sosem feledtem,/ Ám, repülni tudok még most is képzeletben,/ Mert a bánatot, meg a halált mindig kinevettem!” Hozzáteszek egy rövid részletet Vas Istvántól is: „Aminek nem én kellek, az énnekem se kell./ Mert lettem, ami lettem, és magamat meg nem adom./ Elveszi úgyis./ Vegye el, ha van ilyen hatalom./” Már csak annyit mondok, hogy kerek legyen a válasz: Istenben és magamban is hiszek, így aztán nagy baj nem érhet.

Borítókép: Csudai Sándor / Origo