BAON

Beépültek, előbb a nyelvünkbe, aztán a tudatunkba. Konszenzus van vagy mi. Ön is, meg én is úgy értem, ahogy ő érti. A vakegér lehet orosházi kocsma és vaktérképes játék is. Ha a testvérünk bénázik, akkor meg csak az a kis idétlen… De mi a helyzet a vaksötéttel?

Láthatatlan kiállítás címmel különös tárlat nyílt Budapesten, a volt E-klubban.

A részvevők számára egy függöny mögé lépve megszűnik minden, ami addig a cudar világot biztonságosnak hazudta. Belépve nyitott szemeimet lezárta a vaksötét. Egyetlen apró lőrésszerű ablak sem maradt, az ajtó alatti résen sem ütött át millió egy kis hurkapálcikaként a Nap sok kis sugara.

Egyetlen biztos tény támasztott a kemény, faragott, hideg fafalhoz: a sötét. Ott álltam a vaksötétben és szédülni kezdtem. A tomboló akarattal, a láthatatlan látni akarásával ott állt szemben a testem és beleröhögött lelkem kényes orcájába. Kézenfogható gondolatok kellettek, melyekkel elmenekülhettem a félelmeim elől. És persze kellett Margit, a vak idegenvezető lány minden szava, mert csak az ő humora és biztonságot nyújtó jelenléte tudott átlendíteni lélekvánszorgásomon. Nyitott szemem előtt ijedten rebegtek a pillák, mert az agy ilyenkor bizony nem érti, hogy ki hazudik, hogy hová lett a minden.

De Margit, a kétgyerekes vak anya határozottságával a saját sajnálatos valóságomból átrántott az övébe. Kaptár, kapa és gereblye tapogatással kezdődött a felismerési gyakorlat, miközben éreztem a talpam alatt elõbb a köveket, aztán az avart, majd a bûzös budapesti utcát a betontengerrel. A Demszky-karót és a nagy zöld kukát kitapogatva – ami itt most nem volt olyan büdös és retkes, mint az alig egy kilométerre lévő Népligetben – Margit dicséretével a tarsolyomban róla képzelõdtem. Biztos barna hajú, igen, az lesz, olyan okos, és olyan közvetlen, talán magasabb is nálam és karcsú és szórakoztató és…

…és majdnem orra estem. Csak annyit hallottam elölről, hogy lépcsõ, de azt már nem, hogy fel vagy le. Mintha elindult volna velem egy lift, a gyomrom zuhant egyet, elöntött a forróság, aztán kivert a víz. Megint nagyobb tekintélye lett szememben a falnak, nem tágítottam tőle.

Tereken, udvarokon, szobákon át csúsztattunk lábunkat előre, bele a bizonytalanba, miközben üvöltött belül a fejemben az értetlenebb énem, hogy mégis, hogy lehet ezt túlélni, hová lesznek a képek, a színek, a tekintetek, a mosolyok és a fintorok, a terítőre öntött kávé, a nadrágon esett folt, a szeretet apró, szemmel látható jelei?

Ott valahogy nem hittem el, hogy minden, ami lényeges a szemnek láthatatlan, mert elképesztõen hiányzott ez az érzékem.

A világ így nem volt szép és nem volt teljes. Mert pontosan tudtam, hogy ebben a körben ott a jótékony margithang, aki tudom, hogy nem hagy cserben, de kint a Nap alatt, annyi veszély leselkedik ránk, még akkor is, ha látjuk, mikor hova lépünk. Hihetetlen valóság maradt számomra a világ, melyben ők muszájból élnek. És nincs kiút, mégis képesek optimistán élni. Vaksötét van a vakvágányhoz vezetõ úton, mégsem állhatnak meg.