Extázis utáni kijózanodás

Önmagában nem a válság zavar. Aki ugyanis egy kevés józan ész birtokában vette fel devizában a bankkölcsönt, annak erre is fel kellett készülnie. Az a sajátos kapcsolat dühít, amely a bankok és hitelért folyamodók között kialakult.
Elméletileg a dolog úgy áll, hogy a bank az ügyfélből él. Nem is rosszul. Ehhez képest a hitelfeltételeket úgy alakították, mintha az összes kölcsönügylet valamiféle nagylelkű gesztus volna a pénzintézet részéről. Ott van például a bűvös teljes hiteldíj mutató. Ha azt olvastuk, hogy ez a THM öt százalék alatt van, akkor extázisba estünk a gyönyörtől. Csak akkor kaptunk észbe, amikor rájöttünk, hogy ha netán nem húzzuk ki a húszéves futamidő végéig, hanem – mondjuk – három év után vissza akarjuk fizetni a kölcsönt, akkor a THM rögtön ötven százalékra ugrik, mert a kamatok javarészét – biztos, ami biztos – az első években fizettetik meg. Plusz meglepetés egyik-másik bank havi ötezer forintos számlavezetési díja úgy, hogy a számla vezetése kötelező, a hitelszerződés része. Ez az összeg persze nem szerepel a THM-ben, holott húsz év alatt csak ebből 1,2 millió forintja lesz a banknak. Az ilyen tételek pedig sokkal jobban megviselik az embert, mint a forint gyengülése.
Egy biztos: bármennyien válnak majd földönfutóvá, a hazai pénintézetek továbbra is hozzák majd a csillagászati összegű nyereséget. A kockázat kizárólag az adósoké. Köszönjük meg azoknak, akik ezt állami szinten mindig is hagyták, azzal etetve bennünket, hogy nem lehet beleszólásuk.