Motiváció az ösvényen

Talán keresel valamit? Ezt a kérdést tettük fel a játszótéren igen gyakran, amikor valaki a nagy szaladgálás közben elesett. Zakózhatott az illető foci vagy fogócska közben, szabálytalanság vagy egyszerű elbotlás miatt, mindig akadt, aki azonnal érdeklődni kezdett a vélelmezhető keresgéléssel kapcsolatosan. 

Nemrégiben, amikor futás közben jókorát estem egy erdei ösvényen, feltettem magamnak a játszótéri kérdést. Akaratlanul, valahonnan az emlékeim mélyéről kerülhetett elő. Még el sem kezdtem feltápászkodni, még fogalmam sem volt róla, hogy két hét múlva is sajogni fog a bordám, még mielőtt dühös lehettem volna, még mielőtt nevethettem volna a helyzeten, már azt mormoltam: mi az, talán keresel valamit? Ezen persze derültem egy jót, és míg az erdei talaj és a ruházatom fúzióját igyekeztem megszüntetni, azt mérlegeltem, fussak-e tovább. 

A motivációt. Azt nem állítom, hogy az edzésből még hátralévő másfél kilométeren rátaláltam, abban voltam csak bizonyos, hogy jobb lenne esés nélkül keresgélni. 

A hobbisportoló öröme, sikerélménye részben abból származik, hogy rendszeresen kiteszi magát a testedzés nehézségeinek, leküzdi fáradtságát, képes hajtani magát akár erején felül is. Nem véletlenül mondják, hogy nem a verseny a nehéz, hanem az addig vezető út. Erőpróbát azonban nem csak a rendszeres edzések, esetleg versenyek jelentenek. A legnagyobb erő időnként ahhoz kell, hogy egyáltalán nekiinduljon az ember a testgyakorlásnak. Ebben a küzdelemben a legkönnyebb alulmaradni. Vannak napok, amikor érthetetlenné válik, hogy mi a jó (például) a futásban. Márpedig ha semmi értelme, akkor minek felölteni a sportruhát, felcsatolni az órát, belebújni a cipőbe? Az ember bámul ki a fejéből, próbálja elhitetni magával, hogy csak elindulni nehéz, aztán minden rendben lesz, csupa öröm lesz az edzés. Ezekben a pillanatokban teljesen világos, hogy minek kellene szentelnie az embernek az életét. Nem a sportolásnak, hanem a szurkolásnak. Biztatni valakit, az nagyon jó, abban látni a szépséget, értelmet, célt. De kimenni futni?! Hát ki hallott már ilyen hülyeséget? 

Amikor az ember elhasal az ösvényen, és minden lélegzetvételt fájdalommal üdvözöl, valahogy mégsem az fogalmazódik meg benne, hogy szögre akasztja a cipőjét, hanem az az aggodalom kezdi mardosni, hogy vajon másnap ki tud-e menni újra edzeni. A fene se érti ezt.