Hetvenöt éve szállta meg hazánkat a náci Németország

A második világháború menetében 1943-ra fordulat következett be. Egyre világosabbá vált, hogy a németek elvesztették a háborút, Olaszország 1943 szeptemberében át is állt az angolszász szövetségesek oldalára. A Kállay Miklós vezette magyar kormány is fontolgatni kezdte a keleti fronton harcoló magyar csapatok visszavonását a Kárpátok vonaláig, és „békekeresőket” küldött a szövetségesekhez.

Kállay és Horthy Miklós kormányzó stratégiai célja a szuverenitás megőrzése volt, egybekötve a háború utáni határok kérdésével, de ódzkodtak a németekkel való nyílt szembefordulástól. Ez kétségkívül kockázatos lett volna: Németország az elszenvedett vereségek dacára katonailag erős maradt és jelentős erői állomásoztak Magyarország közelében. A Kállay-féle „hintapolitika” 1943 végére zsákutcába jutott, a német válaszcsapástól való félelem megbénította a magyar politikai elit cselekvőképességét.

A magyar vezetés lépései nem maradtak titokban Hitler előtt. A Führer az olasz kiugráson okulva 1943 szeptemberére kidolgoztatta Magyarország és Románia megszállásának tervét, ezek a Margarethe I és Margarethe II fedőnevet kapták. Novemberben Hitler titokban Budapestre küldte bizalmasát, Edmund Veesenmayert, aki jelentésében azt írta: Magyarországon – részben a nagyszámú zsidó lakosság miatt – szinte szabotázsközpont alakult ki Németországgal szemben.

Javaslata szerint a magyar államot – önállóságának megszüntetésével – minél előbb be kell illeszteni a birodalom hadigazdálkodásába, s „ütött az óra, hogy a zsidókérdéshez alaposan hozzányúljunk”.

Hitler 1944. február 28-án adott utasítást a Margarethe I terv végső változatának kidolgozására, azzal a kiegészítéssel, hogy a megszállás az országon átvonuló csapatok álcája alatt történjék, az akció ezért kapta a „trójai faló” fedőnevet; a megszállásra vonatkozó hadparancsot március 12-én írta alá. A hadműveletek irányítására Hermann Foertsch tábornok kapott megbízást, aki Bécsben állította fel főhadiszállását. A bevonulás napjául először március 18-át tűzték ki, de végül a március 19-i vasárnap mellett döntöttek, hogy még kisebbre csökkensék az esetleges ellenállás megszervezésének esélyét.

A határ közelében kezdődött német csapatmozgások a kormányban ugyan nyugtalanságot keltettek, de azt nem tartották valószínűnek, hogy a németek katonailag lépnének fel szövetségesük ellen. A Führer március 18-ra a Salzburg melletti Klessheim-kastélyba rendelte Horthyt, amivel azt is elérte, hogy a legfontosabb magyar döntéshozó az akció idején nem tartózkodott odahaza.

A megbeszélésen Hitler kerek-perec közölte: nem tűr meg árulást a német hadsereg hátában, ezért elhatározta Magyarország katonai megszállását.

A kormányzó egy ideig ellenállt, de végül tudomásul vette a döntést, amit nem volt hajlandó szentesíteni, de lemondását sem helyezte kilátásba. A tárgyalásokban aktív szerepet játszó Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök nem látott esélyt arra, hogy feltartóztassák a német csapatokat, ezért arra utasította a honvédséget, hogy ne tanúsítson ellenállást, a németeket továbbra is tekintse fegyverbarátoknak.

A kormányzó vonata még hazafelé tartott, amikor 1944. március 19-én hajnali négy órától már özönlöttek be a német csapatok. Szerbia felől három, Horvátország felől két hadosztály, Ausztria irányából két páncéloshadosztály, észak felől egy motorizált hadosztály nyomult előre.

Néhány óra alatt megszállták a stratégiai jelentőségű településeket, repülőtereket, hidakat, körülvették a laktanyákat, aznap reggel Budapest lakói is vonuló német tankok zajára ébredtek.

Megkezdődött a baloldali, a németellenesnek számító személyek és a zsidók lefogása. Lövés csak az Attila úton dördült el, ahol Bajcsy-Zsilinszky Endre revolvergolyókkal fogadta a letartóztatására érkező Gestapót. A németek egy hét alatt mintegy tízezer személyt, köztük 3076 zsidót tartóztattak le. Betiltották a baloldali pártokat, több száz egyesületet, folyóiratot és lapot, megtiltották a külföldi rádiók hallgatását. Veesenmayer lett Hitler teljhatalmú magyarországi megbízottja, a lemondott Kállay-kormány helyére lépő németbarát kormány élére Sztójay Döme volt berlini követ került. A magyar közigazgatás, a hatalmi apparátus – élén Horthy Miklós kormányzóval – a helyén maradt, a hadsereg és németbarát tisztikara a megalázó megszállást és következményeit passzívan tűrte.

Az okkupáció nyomán minden téren a német irányítás vált meghatározóvá. Fokozódott az ország kirablása, a német gazdasági igények maradéktalan és fizetség nélküli kielégítése. A megszállás hónapjaiban gyorsult fel a magyarországi zsidó és cigány lakosság összegyűjtése, majd megkezdődött deportálásuk. Magyarország egyre nagyobb katonai erőket kényszerült bevetni a németek oldalán az előretörő szovjetekkel szemben, s végső soron a közvetlen német katonai jelenlét hiúsította meg Horthyék 1944. októberi kiugrási kísérletét, amelyet a nyilasok német segítséggel történő hatalomra kerülése követett.