Itthon talált otthonra

Botond Bélának lételeme az alkotás. Műtermében festmények, grafikák, faragott kisplasztikák és rengeteg professzionális fénykép árulkodik arról, hogy mindig talál maga körül megörökítésre méltót. Néhány éve költözött Fülöpszállásra, ahol vásárolt és alapjaitól felújított egy parasztházat, melynek nagy részében műtermet alakított ki. Hosszú út vezetett idáig. Hatvan évvel ezelőtt gimnazistaként élte meg a forradalom első óráit, napjait, később tanúja volt Budapest rommá lövésének.

– Hol érte önt 1956. októbere?
– A forradalom évében érettségire készültünk a budapesti Apáczai Csere János Gyakorló Gimnáziumban. 1956. október 23-án osztálytársaimmal ott voltunk az egyetemisták szervezte tüntetésen. Szemtanúja voltam az első lövöldözésnek a Magyar Rádió épületénél. Váradi Gábor osztálytársammal, barátommal korábban is fotóztunk. Elhatároztuk, képileg dokumentáljuk a forradalom történéseit, hogy külföldön is lássák, mi történik hazánkban. Felvettük a kapcsolatot az Amerikai Nagykövetséggel, ahol később jó minőségű Kodak filmanyagot kaptunk. Az elkészült képeinket én nagyítottam és hívtam elő, mivel nekem voltak meg a szükséges eszközeim. Sok száz felvételt készítettünk a barátommal. Megrázó dolgokat dokumentáltunk, egy-egy kép évekkel később is felzaklatott, örökre az emlékezetembe vésődött. 

– Mi lett a felvételek sorsa?
– Decemberben már újra az iskolapadban ültünk, amikor osztályfőnökünk értesült arról, hogy Gábornál házkutatást tartottak. Már jóval korábban statáriumot hirdettek fegyverre, fényképekre, negatívokra, de mi semmit sem szolgáltattunk be. Nálam volt minden elrejtve, a kutyaól alatt. Gáboréknál nem találtak semmit, de csak idő kérdése volt, hogy hozzám is eljussanak. Osztályfőnökünk elengedett az iskolából, Gábor nem mert hazamenni, jött velem, Kőbányára. Elhatároztuk, hogy külföldre távozunk. Előtte a negatívokat leadtuk az amerikai nagykövetségen. Ott kaptuk azt a tanácsot is, hogy a déli határon próbálkozzunk, ott még lehet esélyünk kijutni az országból. Apám rokonaihoz utaztunk Makóra, majd néhány nappal később a jugoszláv határnak vettük az irányt. A határsávban, az egyik sínváltónál leugrottunk a lassító vonatról, onnan már gyalog mentünk tovább. A hajnal már a határ túloldalán ért bennünket, egy tanyánál befogadtak, megpihenhettünk. Reggel két jugoszláv határőr ébresztett bennünket. Egy évet töltöttünk Jugoszláviában, volt koncentrációs táborokban. 11 hónap várakozás után három napon belül három kiutazási engedélyt is kaptunk: Németországba, Svájcba, Amerikába.

– Melyiket választotta, hogy alakult a külföldi élete?
– Édesanyám nővére Németországban élt, a családja saját fiaként fogadott. Sikerült megtelepednem, és bár eredetileg mérnöknek készültem, végül ipari formatervező lettem. Terveztem ipari kiállításokat, létrehoztam egy céget, amely formatervezéssel és grafikai munkákkal foglalkozott. Családot alapítottam, később akadémiai diplomát szereztem. Előbb a würzburgi főiskolán, majd Offenbachban oktattam docensként grafikusokat, leendő formatervezőket.

– Mikor tért vissza először Magyarországra?
– A hetvenes évek legelején, meglehetősen kalandos körülmények között. Piros sportkocsival, oldalamon szőke feleségemmel és fiúnkkal jelentem meg a hegyeshalmi határátkelőn. A csomagtartóban drága Nikon fényképezőgépek sorakoztak. Az alig háromnapos útlevelem szemet szúrt a hatóságnak. Félre is állítottak, és végtelennek tűnő várakozás következett. Szétkapták a kocsit, de semmi tiltott dolgot nem találtak, mehettünk utunkra. Másfél hetet töltöttünk Budapesten. Boldog idők voltak. Sajnos 1985-ben meghalt a feleségem, 1988-ban átadtam a cégemet a fiamnak. Innentől egészen más fordulatot vett az életem.

– Mi történt?
– Egy új párkapcsolatban, német élettársammal tíz évig éltünk Portugáliában. 2003-ban elhagytuk az országot, és együtt telepedtünk le Magyarországon, Gyenesdiáson építkeztünk. Sajnos a kapcsolatunk zátonyra futott. 2010-ben sikerült értékesíteni az ingatlanrészemet, ekkor kerültem egy új kapcsolat révén Fülöpszállásra.

– Hogy érzi magát a falusi környezetben?
–  Csend van, nyugalom, ez egy szerethető, élhető miliő, ami fontos az alkotáshoz. Mostanság leginkább a digitális képalkotás köt le, ami egy teljesen új alapokon álló művészeti irány. 2009 óta zsűrizett tagja vagyok a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, mint festőművész és grafikus.

– Élhetne bárhol, mégis hazatért és bizonyítani akar. Miért?
– Vallom, hogy addig él az ember valós életet, ameddig aktív és dolgozik. Fülöpszálláson szeretnék létrehozni egy művészeti alkotóházat. Pályáztam állami támogatásra, ám mindeddig sikertelenül. Mindennek ellenére boldog vagyok, hogy azon kevés művészek közé tartozom, akik a maguk örömére alkothatnak. Hamarosan nyolcvanéves leszek. Ma már tudom, hogy véletlenek nincsenek. Az általunk járt úton minden lépésnek helye van, egyet sem hagyhatunk ki. Jól érzem magam Fülöpszálláson. Nyáron volt egy bemutatkozó kiállításom, jövőre tervezem a következőt. Elfogadtak, befogadtak az itt élők, úgy érzem, megtaláltam az itthoni otthonom.