Porondon a kecskeméti kortárs költészet

Kik voltak rád hatással?

– Gyerekként imádtam Karinthyt, mert bár egyet se ismertem az általa kiparodizált írók közül, de nagyon tudtam azonosulni az abszurd hangulatával. Ez az abszurditás vezetett később a groteszkhez. A magyartanárunk mesélt órán Ovidius Átváltozások című könyvéről, ami annyira menőnek tűnt, hogy el is mentem aznap a könyvtárba, ahol rá is találtam Kafka Átváltozás című novelláskötetére, ezt kikölcsönöztem, és még a buszon elkezdtem olvasni. Nemsokára sorra került a Per, a Kastély, és Kafka levelezése is, és csak hetekkel később jöttem rá, hogy én eredetileg nem is ezért mentem a könyvtárba. Nagy hatással volt még rám az Európa kiadó Fizikusok – öt dráma című kötete is, ami azonnal megnyert engem a színháznak. Ha mondjuk Shakespeare-rel találkozok először, mint a legtöbben, akik drámát olvasnak, lehet, hogy most nem lennék ekkora fanatikus.

– Emlékszel az első versedre? Miről szólt?

– Az első drámajeleneteimre emlékszem csak. Ezek még eléggé a szilveszterkor unásig játszott kabaréjelenetekre hajaztak, és egy német füzet hátuljába írtam őket. Mind nagyjából ötpercig tartott, és két szereplő beszélt bennük felváltva, néha pedig csattanóként megjelent egy harmadik. Nem volt erősségem a változatos dramaturgia. Az egyik ilyen jelenetben Prométheusz és a sas párbeszédének lehetünk szemtanúi, amiben minden második mondat egy májjal kapcsolatos szóvicc. Ezt megmutattam a magyartanáromnak, és neki annyira megtetszett, hogy az egyik bemutató órán elő is adtuk szegény megszeppent szülőknek. Egy másik korai jelenetemben egy frissen egybekelt sáskapár férfitagja próbálja meggyőzni a nőt, hogy miért lenne jobb mindkettejüknek, ha esetleg elhalasztanák ezt a nászéjszaka-dolgot. Természetesen az egyik oldal itt is szinte kizárólag sáskákkal kapcsolatos szóviccekből állt. Ennek egy kidolgozottabb, és szóviccektől mentesített változatából pár évvel ezelőtt animációs filmet is forgattunk Hegedűs András barátom unszolására. Ezt be is mutattuk az akkori fringen, és máig megtalálható a youtube-on Sáskanász címmel. Ahhoz képest, hogy a hangot az iskolánk vécéjében vettük fel, és az animációt Andris két nap alatt alkotta meg, szerintem egész tűrhető lett.

– Hol publikáltak már?

– Eddig a Műút, Negyed, Pannon tükör, Rost, Szöveges kontent, f21 című folyóiratok/portálok, és Péczely Dóra ’Lehetnék bárki’, meg Simon Márton ’Umami vol1 – Apokalipszis most’ című antológiái alkotják a listát, de ha minden igaz, hamarosan megjelenek a Mélymerülésben is. Néhány versem illusztrálva megtalálható az instagrammon is (@klausversek), csak sajnos nem vagyok ott annyira aktív, mint amennyire promózom. Első írásaim között volt egy vers, amiben arról bosszankodtam, hogy engem íróként senki se vesz komolyan. Ez a vers úgy kezdődött, hogy „Se Kemény Istvánnak, se Závada Pálnak/ nem vagyok szülöttje, nem válaszolnak/ nekem a neves folyóiratok/ ha nem adnak ki, kiakadok”. Aztán jó egy évvel ezelőtt minden előzmény nélkül rám írt Závada Pálnak az a bizonyos szülöttje, Závada Péter, akinek én akkoriban nagy fogyasztója voltam. Olvasta egy versemet. És tetszett neki. És küldjek még. Ettől természetesen jól fellelkesültem, kötegbe is szedtem legjobbnak hitt verseim, majd megrohamoztam velük a gyanútlan művész urat. Ezek már nem tetszettek neki annyira, de nem adtam fel. Nap se telt, jött a következő adag. Addig-addig bombáztam szegényt a korabeli verseimmel, míg a végén kifogytam belőlük, de még akkor sem adtam fel. Jobb híjján egy álmomból született, kongói népirtásról szóló posztmodern kamaradarabot küldtem végül el neki, nem is hittem, hogy elolvassa. Erre a darabra viszont olyan lelkes kritikát adott, hogy rögtön el is dicsekedtem vele minden rokonnak és barátnak, akik, bár nem mindig tudták, ki az a Závada Péter, de igyekeztek velem örülni. Aztán amikor az Umami bemutatóján találkoztunk a Margó könyvfesztiválon, már mint kollégát köszöntött, és talán ez a legnagyobb eredményem, amit íróként elértem. Lelkesen be is mutatott egy másik drámaírónak, akiről még életemben nem hallottam, de ha már ott volt, vele is aláírattam a füzetem. Az volt a tervem, hogy az aláírásából majd ki tudom olvasni kicsoda, és rákeresek a neten, de azt az aláírás máig nem tudtam kibogarászni.

– Milyen célokat tűztél ki az írás terén?

– Szeretnék a közeljövőben piacra dobni egy kötetet, amiben versek és novellák is vannak, és talán egy-két színdarab. Egyik műnemben sem vagyok nagyon magabiztos, nem tartom például jónak a verseimet annyira, hogy egyedül velük ki merjek állni az irodalmi nyilvánosság elé, de mindent összevetve szerintem egész sokszínű kis életművet sikerült eddig összehoznom.

– Mi inspirál Téged az írásban?

– Ahogy a történelemből a forradalmak, a tudományból a paradigmaváltások, úgy a pszichológiából és az irodalomból is leginkább a katartikus pillanatok fognak meg igazán. A heurékák. A traumák. Az első puskadörrenések. Amikor valami visszavonhatatlanul megváltozik. Talán azért vonz annyira a téma, mert az én egyszerű kis életemben eddig még nem sok ilyen volt. Számomra még minden visszavonható. Már a gondolattól is szédülök, hogy ez nem lesz mindig így.

– Milyen témakörök foglalkoztatnak a leginkább?

– Jelenleg a megjavíthatatlan rendszerek, a beépített hibák. A politikában (és végső soron minden az) ilyen kiküszöbölhetetlen hibának tartom az áthatolhatatlan szakadékot uralkodó és alattvaló között. A Kongó-darabban ezt az uralkodó felől próbálom meg ábrázolni. II. Lipót belga császárnak fogalma sincs arról, hogy mi zajlik húsz belgiumnyi gyarmatán, de még az ellene merényletet megkísérlő, és így áttételesen a kongóiak érdekeit képviselő olasz anarchistának sem. A darabban egy kongói sem tűnik fel láttatni amit a népe lát, végig felettük döntenek. A most készülő Salgótarjánban játszódó darabom meg a másik oldalról közelít, az alattvaló felől. A helyi üveggyárra felhalmozott adósságok elég kaotikus helyzetet teremtenek, amiben egyik tulaj a másikat váltja, a megszűnés réme a rendszerváltás óta fenyeget, és az ott dolgozó munkások már nem tudják, de nem is akarják átlátni, hogy köszönt majd rájuk a holnap. Néhányan még próbálnak kiigazodni a helyi lap egymásnak ellentmondó hírein, mások meg az amatőr színtársulatukkal egy történelmileg eléggé pontatlan törökkori színdarab előkészületeibe menekülnek, hogy az egy alternatív múlt dicsőségével kárpótolja őket a jelen kiszolgáltatottságért. Nem hiszem, hogy bármiben ki lehetne jelölni egy felelőst, hogy jogosan lehetne szidni mondjuk a multikat a környezetszennyezésért, vagy a politikusokat a koronavírus terjedéséért. Szerintem a legnagyobb tragédia mindezekben pont az, hogy csak bűnbakok vannak, felelősök nincsenek, hogy nem a császárok és tulajok uralnak mindent, de még csak nem is az öntudatlan benszülöttek és dolgozók, hanem a megkerülhetetlen, rendszerszintű hibák. Lehet, hogy pont az az írók feladata, hogy segítsenek leépíteni a fejünkben a felelősség koncepcióját, hogy elénk tárják a beépített hibák pókhálóját, és átéreztessék a javíthatatlanság mélységes tragikumát, hogy a végén, ha világot váltani nem is, de legalább megbocsátani tudjunk.

– Hogyan látod magad 10 év múlva?

– Tervekben sajnos lipótosan megalomán vagyok, phd-s oktató szeretnék lenni, praktizáló pszichológus, saját magát illusztráló többkötetes szerző, akinek a darabjait rendszeresen adják elő, esetleg le is fordítják, talán még apa is. Van egy újhullámos zenei formációnk egy barátommal, már egy éve kacérkodunk egy album gondolatával, és egyre kevésbé kizárt, hogy ebből lesz is valami. Vicces lenne, ha a következő 10 évben majd ezzel futnék be véletlenül. Nem tudom, hogy ebből a listából mi fog összejönni, és nem tudom, hogy mi az a minimum, aminek össze kell jönnie ahhoz, hogy utólag visszatekintve boldognak mondhassam ezt a 10 évet. Szerencsére sokan támogatnak.